Szent Ányos legendája

Kezdődik Szent Ányos püspök bátor tettének leírása,
amint imáival az orléans-iak városát a hunoktól megmentette

I.

Abban az időben, amikor a hunok serege kelet tájairól elindult, hogy az egész tartományt elpusztítsa, és Gallia ellen zúduló viharuk fenyegetően megzendült, a boldogságos Ányost, az orleans-iak városának püspökét mint jó pásztort juhainak szeretete vette körül, őt magát pedig a vallás nagyszerű erejébe vetett bizalom és a szent Lélek töltötte el. Az égbe vezető ösvényen maradva és a Mindenható Vigasztaló sugallatára előre megsejtette azt, aminek be kell következnie. Hívei pusztulásától félve, isteni figyelmeztetésre az ő juhkarámja számára úgy könyörög oltalomért, hogy Isten segítségével a benne hívő mindent megtehet. Mivel úgy gondolom, hogy a szent férfiú dicséretéből ezt elhallgatni nem szabad, amennyire képes leszek, még ha darabos fogalmazással is, szándékomat megvalósítva elmondom.

II.

Sok évvel ezelőtt a nagyon boldogságos Evortius püspök az orléans-iak közösségének városában Isten iránti szeretetből jónak látta, hogy egy teljesen új templomot építsen. Majd sok év múltán, számos püspök után, Isten szent embere, a Szentlélekkel eltelt Ányos, az Úr akaratának megfelelően a főpapi méltóságra jutott. Úgy látta jónak, hogy a nagyméretű díszes építmény tetejét lebontsa, és az építmény falait magasabbra húzza. Miközben Isten segítségével a megkezdett munka Isten befejezéséhez látott, a sürgés-forgásban egy szerencsétlen esemény történt. Egy Niellius nevű ember, aki a mesteremberek főnöke volt, miközben az állványzaton járt, megcsúszott a lába, és leesett, úgy, hogy senki sem volt képes a saját lábára állítani. Szent Ányos azonban, mikor látta ezt a szerencsétlenséget, messziről az Úr keresztjét mutatta a leesett ember felé, és nagy sietséggel odafutott. Amikor látta, hogy már csaknem halott, arcára és testére a kereszt jelét rajzolta. S amikor kézen fogta, az tüstént lábára állt. A történteket látván mindenki, aki ott volt, nagy hálát mondott Istennek. A mesterember pedig a fájdalomnak legkisebb jele nélkül visszament oda, ahonnan leesett.

III.

Nem sokkal ezután történt, hogy a tekintélyes Agrippinust, aki akkor a hadsereg főparancsnoki tisztét látta el, a vezető méltóságokhoz küldték, hogy Gallia minden városában a biztonság és a közrend megszilárdulása érdekében ellenőrző utakat tegyen. A nagy kegyelmekben részesült férfi, Szent Ányos, elébe sietett, köszöntötte, és szokása szerint imádkozott, majd arra ösztönözte, hogy érkezésének örömére adjon szabadulást kérésére mindazoknak, akik a bányákban és a dologházakban voltak elítélve. Az említett Agrippinus, a vezető emberektől való félelmében azt mondta, hogy amit a szent férfiú tőle kért, nem teheti meg. Mikor pedig az említett Agrippinus korán reggel a templomba igyekezett, hogy imádkozzon, egy nehéz követ lesodort a szélvihar az épület homlokzatáról, és az a fejére esett, úgy, hogy mindenki azt gondolta, hogy semmiképpen sem lehet megmenteni. Annyira bugyogva folyt a vér a fejéből, hogy ha egy óránál tovább folyt volna, vége van az életének. A baleset következtében a szóban forgó, már említett Agrippinust nagyon bántotta, hogy nem teljesítette a püspök kérését. Tüstént hozzá küldött valakit, hogy még mielőtt lelkét kilehelné, sietve jöjjön hozzá a szent püspök. A boldogságos a kérést nemcsak hogy nem utasította vissza, hanem hogy megmutassa az isteni kegyesség iránta való jóindulatát, sietve ment a házába. Amint megjelölte a sebet a kereszt jelével, a vérfolyás rögvest, azonnal megállt. Agrippinus átérezte, hogy a szent püspök érdemeiért mintegy ajándékba kapta vissza az életét, és megparancsolta, hogy a börtönben lévőket késedelem nélkül engedjék szabadon. A szent püspök azt kapta jutalmul, hogy a szerencsétlen foglyokat a börtönből kiengedték, és a börtönőrt elbocsátották.

IV.

Nem sokkal ezután történt, hogy Attila király a Galliában élőket pusztítani kezdte. Akkor Krisztus harcosa, hogy segítségért folyamodjon, az Arelate-beliek városának térségébe indult Agetius főúrhoz. Mariorianus uralkodása alatt az ő hatáskörébe tartozott az egész nép közügyeinek intézése. Útközben ismertté vált, hogy Isten milyen csodákat vitt végbe szolgájának kérésére, ezért mindenki az ő közbenjárását kérte, hogy saját maguknak és övéiknek élete megmeneküljön.

V.

Azon a vidéken volt egy Mamertus nevű, nagyon előkelő, javakban tehetős ember. Ami azonban egészséget illeti, nagy fájdalmak gyötörték. Sorvadás gyöngítette, arca eltorzult, már alig lélegezve feküdt, szempilláit nem tudta kinyitni, ha szólították, nem tudott felelni. Akkor a ház asszonya, amint hallott Isten szolgájának érkezéséről, nagyon megörült, és egész családjával elébe szaladt. Térdre borult Szent Ányos lábai előtt, és síró hangon kérte, látogassa meg férjét, és imáival szerezze vissza az ő egészségét. Könyörgését mindaddig abba nem hagyta, amíg kérése nem teljesült. Azt is elérte, hogy Szent Ányos bemenjen abba a szobába, ahol a haldokló feküdt. Amikor belépett, papi szokás szerint imádkozott és odament a fekvőhelyhez. Amikor megnézte a visszataszító, reménytelenül kimerült tetemet, a látvány hatására fájdalmas együttérzéssel felsóhajtott, majd csendet parancsolt és a nevét kérdezte. Mindezek után, amikor leszállt az este, a fekhelye előtt leborult a földre, és a Mindenható Istent éjszakába nyúló imádsággal kérte, újra és újra a nevét kérdezve, és ismételten kimondva. Bizalommal eltelve könyörgött, nem kételkedve abban, hogy kérése teljesül. Miután az éjszaka sűrű sötétsége elmúlt, az első hajnali fénynél fölkelt, hogy imádkozzék, és megszólította. Az pedig, akiről azt gondolták, hogy már kilehelte a lelkét, mintha csak álomból ébredne, azonnal válaszolt. Kérte, hogy áldja meg. Akkor mindnyájan, akik ott voltak, hálát adtak az Istennek, hogy papja közreműködésével feltámasztotta őt a halálból. Olyan erő szállt tagjaiba, hogy saját maga imádságot mondva kenyeret fogyasztott, és köszönettel megtisztelte, ajándékokkal ellátta, és egyedül kísérte az útra. Ő pedig ezután nem sokkal szent főpapi kötelességét végezte.

VI.

Ezután történt, hogy betért az Arnainum nevű kolostorba, hogy imádkozzék, amely nem volt messze annak az útnak a töltésétől, amelyen haladt. A jámbor életű szerzetesek nagy számú csapata elébe sietett az érkező Ányosnak, és teljes tisztelettel és hódolattal kérték, hogy áldja meg őket. Ahogy az imádság szertartásához illik, mindannyian együtt dicsőítették az Istent. Ennek a helynek jámbor életű vezetője, egyben apátja, aki már harminc éve súlyos vakságban szenvedett, azt mondja neki, hogy amikor szempillái összeérnek, azok összetapadnak, és állandóan nagy fájdalmat kell elszenvednie. Majd reménykedve, de bizonytalankodva is gyors szavakkal így szólította meg a szent püspököt: „Szent és boldogságos Ányos püspök” – mondta – „tudom, életeddel és viselkedéseddel Istennek kiváló és nagyszerű szolgája vagy, és amit Istenednek tetsző imáiddal adományként kérsz, nem kétlem, hogy megadja neked az Isten. Ezért szent uram, azt kérem, hogy imádságod érje el, hogy visszakapjam szemem régi világosságát, amit baleset folytán már régen elvesztettem.” Ő így felelt: „Embereknél minden lehetetlen, Istennél minden lehetséges. Mégis ha hiszed, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében ezt meg kell tennem, legyen neked, amint kéred.” Ő azt válaszolta: „Hiszem, uram!” Szent Ányos magába szállt és felsóhajtott. Szemét fölemelte az égre és ezt mondta: „Uram, fogadd el itt álló családod kéréseit és dicsőítsd meg nevedet századokról századokra.” Majd a földre köpött, ujjával kissé összekeverte a port, a szempillákat az elkészült keverékkel megkente. Azonnal megnyíltak a szemei, és valamiféle véres, pikkelyszerű gyűrődés vált le. Miután kérésére visszakapta az Úrtól látását, a testvérek egész serege örült, hogy az apostoli székben ilyen kiváló férfiúval látogatta meg Isten békességben az ő népét.

VII. 

Tehát Szent Ányos püspök elhatározta, hogy útra kel, most különösen népének megmentését szorgalmazta. Nagy távolságokat tett meg, majd megérkezett egy Agetius nevű előkelő úrhoz, akinek közismert volt méltósága, és bátorságát nem múlta fölül senki. Az őt akkora tisztelettel fogadta, hogy nemcsak az ő kérését teljesítette, hanem számos más püspökét is, akik ügyeik érdekében már több napja ott tartózkodtak, és nem fogadta őket, sem kérdésükre nem válaszolt. Isten szolgája azonban, aki bármerre járt, jó cselekedeteiről volt híres, elrejtőzni nem tudott. Miután Agetius patrícius üdvözölte, és tőle a szentségének kijáró tiszteletet megkapta, a hosszúra nyúlt beszélgetés közben megkérdezte Ányostól, miért jött hozzá olyan messziről, és közölje vele, mit akar mondani. Ő pedig egy vidám, jámbor és szent beszédet adott elő. Agetius patrícius különösen azt csodálta, hogy azoknak a püspököknek ügyét adta elő, akik odakinn várakoztak, nem pedig a saját gondját tárta fel. Akkor Agetius patrícius maga elé rendelte a püspököket, akikről Ányos püspök szólt, hogy itt vannak, és amit csak kértek tőle, azonnal meg is kapták. Ezután a boldogságos Ányos püspök Agetius patríciusnak könnyezve előadja a kérését. Ezt mondta: „Azt tapasztaljuk, hogy a hunok megszámlálhatatlan serege a keleten lévő összes tartományt kegyetlen öldöklés közepette elpusztította és azoknak jó néhány nagyszerű városát erőszakkal lerombolta, és már magának Galliának több városa ostrom alatt áll. A mindenható Isten mentse meg azokat a pusztulástól. Félek, hogy ez a vad vihar az én népemet is elpusztítja. Gallia megvédésére Isten után méltóságodhoz fordulok, hogy Isten segítségével siessetek hadrendjeitekkel a hunok ármányságának megfékezésére. Ha ezt, amit tőled kérek, megteszed, tiéd lesz a győzelem minden időre szóló dicsősége.” Miközben ezeket mondta, arcát könnyek árja borította el, és sóhajtozva könyörgött, olyannyira, hogy amit kért, megkapta. Agetius patrícius a boldogságosnak jámbor és üdvösséges kéréseitől meghatódva megígérte, hogy megadja a támogatást, és azt mondta, hogy intézkedéseiről kezeskedik élve vagy halva, mindkettőre készen. Akkor miután megkérdezte a boldogságos Ányos püspököt, milyen időszak milyen napján érkezzen hozzá, Szent Ányos ezt mondta: „Mivel úgy látom, hogy isteni indításra az én ösztönzéseim meghatottak, ha kegyeskedsz megtartani ígéreteidet, július kalendae-je előtt 18 nappal (június 14.) nekünk megfelelőnek és alkalmasnak látszik, hogy megérkezz. Ha akkor késlekedve érkezel és nem igyekszel ahhoz a vidékhez nyomulni, mert a vadul kegyetlen Attilának ez a szándéka – amit az ég irgalma ne engedjen, – ugyanazzal viharzással a gallok egyetemességét elpusztítja.” Ő ezt válaszolta: „Szent püspök uram, ne aggódj, hogy nem lesz meg, amit kérésednek megfelelően ígérek, hacsak nem lennék kénytelen másképpen cselekedni. Azonban azon a napon, ahogyan számítom, megjelenek a ti segítségetekre. Amint ezeket szent Ányos hallotta, hálát adott az Istennek, hogy megkapta azt, amiért fáradozott, és miután imádkozott, elköszönt Agetius patríciustól és sietve övéihez igyekezett, amit az orléans-i nép már nagyon óhajtott, mivel aggódott távolléte miatt.

VIII.

Amikor visszatért sok nap után a boldogságos Ányos, aki megmentésünk érdekében kelt útra, és belépett a városba, az egész város népe örvendezett, mert épségben visszakapták védőjüket, aki meg szokta menteni őket. Közben az embertelen, kegyetlenségben minden uralkodót felülmúló Attila, aki Galliának sok városát feldúlta és elfoglalta, seregénél tartózkodott. Szent Ányos akkor elrendelte, hogy erősítsék meg a kapuk zárait, és arra figyelmeztetett, hogy gondosan készítsenek elő mindent, amire szükség lehet a sátán mesterkedéseivel szemben. Legfőképpen azt hirdette, hogy helyezzék reménységüket az Istenbe, aki képes kiragadni őket a zsarnok kezei közül.

IX.

Nem sok idő múlva bekövetkezett a hunok seregének dühödt őrülete az orléans-iak ellen. Árkokat ásnak, minden műszaki tudásukat összeszedik, hogy a várost mindenestül elpusztítsák. Állandóan faltörő kosokat alkalmaznak és versenyezve a falakat döngetik. Mások égő dárdákat hajigálnak a város belsejébe. Szent Ányos azonban nem ijedt meg a hajítók dárdáitól, hanem a fal peremén járva a zsoltározók kórusával együtt Istennek tetsző dallamokat énekeltek. Akkor egy püspök, akit a barbárok fogva tartottak, ezekkel a szavakkal Szent Ányos felé kiáltott: „Amit te most szemünk láttára teszel, az semmit sem használt nekünk.” Még el sem mondta a szöveget, ott, ahol állt, súlyos csapás érte és tüstént kimúlt. Közben a hunok serege faltörő kosokkal döngette a falat, és lazította a fal szikláit, úgy, hogy a város kétségbe esett, mert nem volt remény, hogy megmeneküljenek. Házaikat elhagyva mindenki a templomban gyülekezett, a boldogságos Ányos püspök pedig híveit imával és szavaival különlegesen erősítette. Akkor néhány emberrel együtt kimegy a városból és a kegyetlen Attila sátoraihoz vezetteti magát, azt kérve, hogy ne ontsa juhainak vérét. Ekkor a gonosz Attila ezt mondta: „Ahogy a vénségedet nézem, te akár a mi tartományunk juhainak őre is lehetsz.” A boldogságos Ányos így válaszolt: „Az ember minden gondolata a Mindenható Isten erejére támaszkodik, és aki rám bízta ezt a juhakolt, hogy őrizzem, képes arra, hogy engem juhaimmal együtt kiragadjon a hunoknak a verméből.” Majd fájdalom töltötte el a lelkét és keservesen sírt. Azután nyomban visszatért a városba, bátorította a népet, hogy ne féljenek, hanem bizakodva könyörögjenek az Úrhoz, aki kiszabadítja őket Attila hatalmából. Így aztán a boldogságos püspök bezárkózott kis szobájába, és éjjel-nappal virrasztva imádkozott, kérve Isten irgalmát, hogy az akla körül ólálkodó vadaktól sértetlenül őrizze meg nyáját. Majd égi ösztönzésre Szent Ányos hirtelen három-négy napig tartó hatalmas záport szabadított el, viharos széllel áradást támasztott, úgy, hogy a hunok közül senki sem merészelt bárhová is mozdulni, mígnem Isten megmutatta szabadító angyalát.

X.

Nem sokkal ezután, amint azt előre megígérte, a város közelébe érkezett a derék Agetius Thursomodus-szal, a gótok királyával. Ezen a napon a hunok vezérei a nyitott kapukon át bementek a városba, hogy az egész orléans-i népet javaikkal együtt számkivetésbe hurcolják. A barbárok már egymás között a zsákmánnyal megrakott kordékat, a részekre különített családokat sorsolgatták. Mikor ezt is látta Szent Ányos, félelem nélkül, nagy határozottsággal, buzgó beszéddel figyelmeztette népét, nehogy kétségbe essenek félelmükben, hanem imádkozva Istenbe kapaszkodjanak, mert ő az, aki kiragadja őket a sátán torkából. Tudniillik Szent Ányos megjelent egy embernek, aki Agetius patrícius udvartartásához tartozott, ott, ahol seregeik Thursomodussal együtt déli pihenőt tartottak, és azt mondta neki: „Indulj most, és mondd meg hívemnek, Agetiusnak, hogy ha ma nem jön a városhoz, holnap már hiába érkezik.” Amikor ez az ember gondosan megkérdezte, kicsoda ő, amilyen gyorsan megjelent és megszólalt, olyan gyorsan el is tűnt a szeme elől. Ezt látva zavarában egy darabig állva maradt, aztán Agetius patríciushoz rohant és sorjában elmondta, amit látott. A patrícius magában fontolgatva rájött, hogy nem lehetett más, csak a boldogságos Ányos püspök. Majd úgy rendelkezett, hogy gondos utánajárással keressék azon a helyen, ahol megjelent és megmutatta magát. De hát ki tudta volna közülük megfejteni ezt az isteni csodát? Azonnal tanácskozásra hívja szolgálattevőit, akik azonos méltóságúak, és egyben testőrségének jelt ad a fegyverfogásra, és késlekedés nélkül megindult városunk felmentésére. Mikor az orléans-iak Ligerje-nek (ma: Loire, – a ford.) partjához értek, sok hun vesztét okozták. Mások meg menekülés közben a fonott vesszőből készített hídra mentek, de a megáradt folyóba vesztek. Szent Ányos püspök pedig, mikor a győzelem pálmájának örvendezett, amelyet az ég juttatott neki, a tőle megszokott jámborságtól áthatva nem engedte, hogy ellenségeit megöljék azok, akiket esetleg a hirtelen düh hatalmába kerített. A hunok többi részét pedig a Mindenható Isten ereje által imáival futamította meg, és úgy szétkergette őket, hogy ezután a nevüket sem lehetett hallani, esetleg manapság úgy-ahogy emlegetik őket. Városunk atyáinkkal együtt megszabadult, és az isteni Mindenhatóság Szent Ányos közbenjárására mindannyiunkat sértetlenül megmentett, a rabság nyomasztó terhe népének egy tagjára sem nehezedett rá, csupán azokra, akik nem bíztak az imádság erejében, és megadták magukat a barbároknak.

IX.

Miután püspöke által Isten közreműködésével visszakapta jólétét ez a város, az ő imáira a föld olyan termékennyé vált, hogy hamarosan visszanyerték mindannyian azt a jólétet mindenben, amitől a barbárok megfosztották őket. Szent Ányos pedig, miután megmentette és épségben megőrizte népét, három év múlva befejezte életének gazdag pályafutását, és belépett abba az égi lakóhelybe, ahová törekedett, ahol az igazak kórusai a dicsőség gyönyörűséges pálmájának örvendenek, amelyet erényükkel kiérdemeltek. Kérjük oltalmát, hogy akiket eddig imájával támogatott, most erényének állandó érdemére hivatkozva ajánlja őket Istennek, akinek dicsőség századokról századokra. Amen.


(Vita Aniani Episcopi Aurelianensis. In: Monumenta Germaniae Historica Tom.III. Hannover, 1896. 108-117. o. Ford.: Polán Hildebrand és Korzenszky Richárd)

Print Friendly

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.