Jézus tanítványai a követ elhengerítve találják. A sír üres. A nagypéntek sötétsége után, amikor minden elpusztult, amikor szertefoszlottak a remények, most valami érthetetlen élményben van részük. Mária Magdolna, aki Jézus temetésénél jelen volt, s a két apostol: János és Péter döbbenten tapasztalja: a kő, amely a sír bejáratára volt hengerítve, nincs a helyén. És üres a sír.Az evangéliumok leglényegesebb üzenete: Jézus él. Minden sötétség fölött, még a halálon is győz az élet. Húsvéti ünneplésünk mit jelent? Megszokásból, a tavasz közeledtével, egyszerűen szükségünk van egy ilyen ünnepre, vagy több ennél? Tudunk-e jó hírt mondani az embereknek, akiknek életét sötétség borítja, akik sötétsége meg van pecsételve? Akik reménytelenül várnak arra, hogy valaki egyszer elhengeríti a követ, és fényességre juthatnak? Tehetetlenség, kilátástalanság, létbizonytalanság, mindenfajta feszültségek, kiábrándultság, csüggedés, reménytelenség, széthúzás családban, községben, nemzetben, - mintha úrrá lenne az élet fölött a pusztulás, a halál. Keresztre feszített vágyak, tervek, szándékok, elképzelések: eltemetett remények, súlyos gondok: vajon lesz-e valaha valaki, aki elhengeríti a súlyos követ? Amolyan köztes állapotban vagyunk mindig, köztes állapotban az élet és a halál között. A rossz és a jó között. A hamis és az igaz között. A szép és a rút között. A bűnösség és a szentség állapota között. Sokszor a pattanásig feszül az életünk ebben a „köztes” állapotban. S hol tudatosan, hol öntudatlanul megfogalmazzuk a kérdést: Hogyan jutunk át a túlsó partra? Vajon van-e kiút ebből a szörnyű sötétségből? Vajon lehetséges-e a sötétségemből kijutni a fényre?Töredékes életünk mindennapos élménye ez a feszültség. S vajon ezzel mindennek vége? Az elmúlt napokban megmártóztunk az ünnepben. Belemerültünk az ünnepek titkába. Megéltük az együttlét, a közösség és az elárulás estéjét, majd az olajfák éjszakájának magányát, a nagypénteki végső elhagyatottságot, a kiszolgáltatottságot, a világot megrendítő kereszthalált. Majd a húsvét-éjszaka fényessége, a Krisztus Világossága tette teljessé az ünnepet. Mintegy megfürödtünk az ünnepben, átmostuk a lelkünket. És íme: együtt lehetünk az örömhír-vivőkkel a föltámadás örömében. Miénk lehet a hit bizonyossága. Sokszor azonban valóságosabbnak érezzük a magányt, az elhagyatottságot, a halált. A föltámadás ténye pedig olyan távolinak tűnik, mint a végtelennek látszó óceán kifürkészhetetlen túlsó partja. Amikor a húsvétot ünnepeljük, megsejtünk valamit abból a valóságból, amit az elhengerített kő és az üres sír láttán az asszonyok és az apostolok megéltek, akik ennek az élménynek erejével életüket is adták az örömhírért: a szeretet erősebb, mint a halál. Jézus él. Valóban föltámadt! Az élet győzelmét hirdetjük, a halálnak halálát. Hol vagyunk mi? A mi halálos életünkön ott van még talán a hatalmas kő. Vajon elhengeríti-e valaki, valaha ezt a követ? Vajon valósággá válik-e számomra is, ami egyszer s mindenkorra mindenki számára megtörtént? Mert bármennyire nyomasztó és nagy legyen ez a kő, halálra szánt életünk terhe, a valóság: hogy a szeretet erősebb, mint a halál.