Untitled

Vannak kiemelkedő, kimagasló, jeles helyek, ahonnan távlatok nyílnak. Tornyok, hegycsúcsok, ahonnan messzire látni. Ahol úgy érezzük, hogy oltalmazón borul fölénk az égbolt. ahol úgy érezzük, hogy közel van az ég a földhöz. Ezeket a helyeket, csúcsokat szerte a világon ember-alkotta keresztek jelzik. Jézus szenvedésének, halálának, a mi üdvösségünknek jele. Vannak életünknek sötét mélységei: amikor úgy érezzük, hogy minden gondunkkal magunkra maradtunk. Testi-lelki szenvedések, megoldhatatlannak tűnő helyzetek. Amikor felfakad belőlünk is a sóhaj: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem.”
Vannak életünknek kereszttel jelzett helyzetei. Kereszttel, amit a mélyből más senki nem visz föl helyettünk a mi kálváriánk hegyére. Jézus meghalt értünk. Értünk halt meg. Értem is meghalt. Ez az örömhír a nagypénteki sötétségben. S a Jézussal együtt fölvonszolt, vállalt keresztünk, a mi szenvedésünk hegyén számunkra is közel van a földhöz az ég. Valahol ezt olvasom: „Ha egy szegény, összetákolt, elhagyott keresztet látsz, amelyről hiányzik az Úr teste, el ne felejtsd, ez a kereszt a te kereszted: a mindennapi dísztelen rejtett és örömtelen kereszt, mely várja az áldozatot.” – És tegyük hozzá: ahol számomra találkozhat az ég a földdel. Ellentmondásnak tűnik: a látszólagos megsemmisülés és a végtelen élet a keresztben találkozik. Ami akkor történt, azon az első nagypénteken, az tulajdonképpen beteljesedése annak, ami előtte volt. Mert a világosság a sötétségben világított, de a sötétség nem óhajtotta befogadni.
Érdemes megfigyelni, mi az, amit Jézus tett, s mi az, amit Jézussal tettek. Jézus tanított, hirdette az Isten ország örömhírét. És Jézus gyógyított, cselekedett, meggyógyított minden betegséget és minden bajt. Látóvá tette a vakokat, járóvá a bénákat, fölszabadította az embert, meggyógyította a leprásokat, hozzásegítette az embert ahhoz, hogy a szó fizikai értelmében jól érezze magát a saját bőrében. Jézus közösséget teremtett, embereket ültetett egy asztalhoz. Közösséget vállalt velük, és azt mondta: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Vállaljatok közösséget ti is mindenkivel.
Sokszor csődöt mondunk, amikor szeretnénk közösséget teremteni. És sokszor megtapasztaljuk, hogy bennünket sem fogadnak el. Kitaszítanak, elutasítanak, - életünk kudarcok sorozata.
Három órakor szép keresztút volt, annál a kálváriánál, amely egy nemzet tragédiájára is emlékezteti az embereket.
Talán voltak, akik délután a keresztút közben észrevették, hogy egy érdekes szimbólum is volt látható. Vasárnap reggel, a föltámadási liturgia után vándorútra indul innen a tihanyi templomból. Két részből áll, és a két rész külön járja majd az utat a magyarság északi és déli tájain, míg majd pünkösdkor Csíksomlyón a két rész újra találkozik. Útközben feldíszítik szalagokkal azok, akik kezükbe veszik. Ez a szimbólum nemzeti létünk tragédiájára emlékeztet. Sebekre, amelyeket be kell gyógyítanunk. A gyógyulás a mi áldozatainkat is várja. De rá kell döbbennünk, hogy magunk elégtelenek vagyunk. Szükségünk van a Názáreti Jézus áldozatára. Mert a mi sebeinket ő hordozta.
Gondoljunk a saját meghasonlottságunkra, saját személyes tragédiáinkra, saját személyes feszültségeinkre,… és rádöbbenünk ara, hogy mindannyiunkban ott van a vágy a teljesség, az egység után. Nagypéntek a húsvéti hajnal nélkül egyszerűen csak egy kivégzés emléknapja lenne. De volt és van és lesz feltámadás.
Vannak, esetek, amikor belőlünk is felfakad a kiáltás: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem. – De nem állhatunk meg ezeknél a szavaknál. Folytatnunk kell, Jézussal együtt: „Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!”
Jézus nem politikai messiás. Jézus más király, mint amire számítanak. Az ő országa nem ebből a világból való. De az ő országa már megkezdődött közöttünk. Ennek az országnak eljöveteléért minden nap imádkozunk. S ebben az imádságban azt is kimondjuk: „Legyen meg a te akaratod… bocsásd meg a mi vétkeinket.”
Sokszor úgy érezzük, átcsapnak a hullámok a fejünk felett. Elborítanak bennünket a szenvedés hullámai. Úgy érezzük, hogy áldozatok vagyunk. S megfeledkezünk arról, hogy mi magunk is mennyi szenvedést vagyunk képesek okozni másoknak.
Tolsztoj „Feltámadás” című regényének főhőse, Nyehljudov herceg, aki rádöbben arra, hogy felelős azért, hogy bűnös útra lépett az a lány, akit száműzetésre ítélnek, - rádöbben arra is, hogy Isten előtt ő maga is bűnös. Tolsztoj a következőket mondja: „Az egyedüli menekvés attól az iszonyatos rossztól, amelynek uralmától az emberiség szenved: ha tudatára ébredünk bűnös voltunknak Isten előtt, és beismerjük, hogy emiatt képtelenek vagyunk másokat akár büntetni, akár megjavítani… (…) az emberek nyugodt magabiztossága csupán onnan eredt, hogy ezek az emberek a lehetetlent akarták véghezvinni: rossz létükre kiirtani a rosszat. Bűnös emberek akartak megjavítani bűnös embereket, és azt hitték, hogy ezt mechanikus eszközök útján elérhetik. (…)
Ha ide küldettünk, akkor valaki akaratából és valami végre vagyunk itt. Mi pedig úgy képzeljük, hogy csak a magunk örömére élünk, és világos, hogy közben éppoly rosszul érezzük magunkat, mint az a munkás, aki nem teljesíti gazdája akaratát.
„Keressétek Isten országát és az ő igazságát, és a többi megadatik néktek. Mi pedig a többit keressük és nyilvánvalóan nem találjuk.
Itt van tehát az élete feladata…”
Keresni az Isten Országát, teljesíteni az ő akaratát, fölvenni minden nap keresztünket, vállalni, hogy odaadjuk életünket másokért – ez a szolgáló szeretet útja. Ezt élte meg számunkra Krisztus, erre az életre hívott meg mindannyiunkat.
Nagyon mély olvasmányélményem volt a görög Kazantzakisz könyve: „Akinek meg kell halnia.” Az eredeti cím pontos jelentése: „Az újra megfeszített Krisztus”. Egy faluról van benne szó, ahol görögök és törökök élnek egymás mellett. Húsvétra készülve megkapják a szerepeket a passiójátékhoz. A hegyi pásztor, Manoliosz Jézus szerepét kapja. Fölmegy a hegyre, olvassa az evangéliumokat, próbálja beleélni magát a történetbe. Amikor keresik, hol van, valaki csak ennyit mond: „Fönn van a hegyen. Magára faragja a Krisztus képét.”
Arca undorítóan sebes, gennyes lesz. Elfordul tőle, aki csak látja. Maszkot farag, Krisztus képet… S amikor egy török fiút halva találnak, a török elöljáró ki akarja irtani a falut, hogy megölje a gyilkost. Manoliosz jelentkezik: én tudom, ki volt a gyilkos. Én voltam… Más helyett jelentkezik. S ettől kezdve válik arca ragyogóvá. Attól a pillanattól kezdve, amikor kész arra, hogy másokért odaadja az életét, - hogy megszabaduljon a falu.
„Ha egy szegény, összetákolt, elhagyott keresztet látsz, amelyről hiányzik az Úr teste, el ne felejtsd, ez a kereszt a te kereszted: a mindennapi dísztelen rejtett és örömtelen kereszt, mely várja az áldozatot.” – És tegyük hozzá ismét: ahol számomra találkozhat az ég a földdel.