Untitled

Hallottuk az ószövetségi beszámolót a nagy kivonulásról. Hallottuk Jézus máig ismételt szavait a kenyérről és a borról. És magunk előtt látjuk Jézust, akinek mindent a kezébe adott az Atya; és ő most tanítványai lábát veszi a kezébe, hogy megmossa valamennyiüket...
Mitől van olyan sajátos feszültsége a mai estének? Mi az, ami - az ünnepélyes külsőségek ellenére mindannyiunkat inkább döbbent némaságra, mint felszabadult ujjongásra késztet?
A nagypénteki történetet értjük. Véres megfeszítés, halál - kozmikus méretű sötétség. A húsvét hajnal fényességét örömmel fogadjuk, az életerősebb, mint a halál. De mi történik most?Csehov egyik elbeszélése egy diákról, egy teológus fiúról szól. Hideg van, hazafelé igyekszik. Útja az „özvegyek földje” mellett visz el, két özvegyasszony, anya és leánya lakik ott. Tűz ég a földön a sötétben, odamegy, beszédbe elegyedik velük. Pontosan ilyen hideg éjszakán melegedett tűz mellett Péter apostol - mondotta a diák... Ugye, ismered a négy evangélistát? - kérdi az idősebbtől. Igen...Ha még emlékszel, az utolsó. vacsorán Péter ezt mondta Jézusnak: Én kész vagyok mind tömlöcre, mind. halálra menni... S az Úr erre Így szólt: Bizony mondom neked, Péter, ma nem szól addig a kakas, míg te háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem... És elmondja az egész éjszaka történetét. Az olajfák kertjét - az apostolok alusznak; a tagadást a főpap udvarában... És Péter, messziről nézve Jézust, visszaemlékezett szavaira, melyeket neki mondott a vacsorán... Emlékezett, felocsúdott, és kiment az udvarbél és keserves sírásra fakadt. Az evangéliumban írva van. Úgy el tudom képzelni: csöndes-csöndes, sötét-sötét a kert, és a csöndben alig hallható az ő elfojtott sírása…A diák felsóhajtott, - eltűnődött. - Az asszony még mindig mosolyogva hirtelen felzokogott, nagy cseppekben bőségesen omlott a könnye arcára, és eltakarta arcát a tűz elől, mintha szégyellné könnyeit. A másik asszony pedig mozdulatlanul bámult a diákra, elvörösödött, arckifejezése feszült és súlyos lett., - mint aki nagy erővel fojtja el fájdalmát... A diák az asszonyra gondolt: az ő sírása arra vall, hogy mindaz, ami azon a napon Péterrel történt, valami titokzatos vonatkozásban van vele. Ami sok-sok évszázaddal ezelőtt történt, annak köze van a jelen korhoz, mind a két asszonyhoz, sőt ebben az eldugott faluban mindenkihez, még őhozzá magához is. Az öregasszony biztosan nem azért fakadt sírva, mert ő megindítóan tud mesélni, hanem azért, mert Péter közel áll a szívéhez, és egész lényét áthatja az, ami Péter lelkében végbement... És a diák rádöbbent: a múltat egymáshoz folyó események szakadatlan láncolata kapcsolja a jelenhez. És úgy tetszett neki, hogy ő most meglátta ennek a láncnak mindkét végét. Megérintette az egyiket, - mire a másik vége is megrezzent... Vajon nem éppen ezért olyan sajátosan feszült-ünnepélyes ez a mai este? Mert ami évszázadokkal ezelőtt történt, annak köze van hozzánk is. Mert oly sokszor mi sem mertük vállalni, hogy igenis őhozzá tartozunk. Megingott a hitünk őbenne, hogy valóban ő az, aki egyedül képes Isten békéjét megteremteni az emberek között - s inkább behunytuk a szemünket, alvást színleltünk - vagy talán valóban el is aludtunk, ahelyett, hogy kitartottunk volna végig mellette. Meg is futamodtunk, mindegyikünk a maga módján. Sok különbség nincs köztünk, csak a lehetőségeink voltak mások. A történet lényegében mindegyikünkről szól.És amikor most szembesülünk önmagunkkal, pontosan akkor nyújtja felénk Jézus ma a kenyeret és a bort; testét és vérét. Értünk, értem is, mindenkiért. És felszólít, kezében tartva a legnagyobb titkot; - ezt tegyétek, énrám emlékezve. Mit tegyünk? - Vegyük és együk! A legsúlyosabb kifejezés arra, hogy váljunk eggyé ővele. Legyünk azzá, ami ő!Hogyan? Mi? Mi, elalvók, mi, tűz mellett melegedők? - Nem, uram! Nem túlzás azt kívánni tőlünk, hogy megtöretett kenyérré, másokért ontott itallá váljunk? Kenyérré, - a világ életéért? – Kispolgári kereszténységünk tusakodik bennünk. Inkább pontosan megtanuljuk, megfogalmazzuk a hit tételeit, mintsem megéljük és azonosuljunk a hit titkával. Inkább jámbor szokásból szorgalmasan látogatjuk templomainkat, mintsem azokkal törődjünk, akiket olyan nehéz elfogadni. A kivonulás, az átmenet húsvéti lakomáját együtt fogyasztja Jézus tanítványaival. Szavakkal meg nem fogalmazható, lényegi kapcsolatba hozza életét és a tanítványainak ajándékozott Eucharisztiát, saját életének véresen halálos, de föltámadásra virradó átmenete előtt. E szent jelekben egybekapcsolja számunkra saját halálát és életét; félretéteti velünk kényelem-szeretetünket, megalkuvásunkat; belekapcsol saját, halálra szánt életébe, hogy részesévé tegyen majd föltámadásának is.Az átmenet, a kivonulás feszültsége van ezen az estén. A készenlét, az elszánás feszültsége. Amikor jelenvalóvá válik a múlt, s az akkori történések - a kétezer évvel ezelőttiek - személyes döntéseinkben érintenek meg bennünket. A mi átmenetünk, a mi kivonulásunk, a mi készségeink feszültsége is itt van ezen az estén: nekünk, elalvóknak, tűz mellett meleget keresőknek ki kell vonulnunk eddigi önmagunkból, meg kell élni az Úrral mindennapi halálunkat, hogy ne szavainkkal hirdessük az ő föltámadását, amíg el nem jő, hanem valóban birtokba vehessük az életet.A vacsora közben Jézus kendőt kötött a derekára és tanítványainak megmosta a lábát. A jelek estéjének felejthetetlen jelenete ez. Jézus tetteivel is beszél: nektek is mosnotok kell egymás lábát! Az Isten országa kell, hogy érezhető legyen a világba. Jézus személyében betört közénk az élet hatalma. Sötétségünkön átdereng, átsejlik, néha erőteljesen átragyog az ő fényessége.
Testvéreim: húsvétot ünnepelni jöttünk össze. Nem egyszerűen emlékezni: ez kevés. Megnyílni és befogadni jöttünk össze. Közösséget vállalni jöttünk össze. Együttlétünknek akkor lesz értelme, ha Jézus szolgáló szeretete szíven talál minket, s ha húsvét elmúltával szolgáló életünkkel az Isten országát hirdetjük majd, amely már közöttünk van, de teljessé csak akkor válik, ha magunk is vállaljuk, hogy tesszük is, amit Jézusban örökségül és feladatként kaptunk.Egész életünkben - mosnunk kell egymás lábát.