Jézus él!

Az evangéliumok egyértelműen beszélnek arról, hogy Jézus tanítványai a nagypénteki megfeszítést úgy élték meg, mint reményeik szertefoszlását. Várakozásaik nem teljesedtek be, - „pedig azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt”. Politikai messiást vártak, s az az Úr, akit a kenyérszaporításról szóló elbeszélés szerint királlyá akartak tenni, Pilátus előtt határozottan válaszol a kérdésre: Az én országom nem ebből a világból való.
A tanítványok ellenben nagyon is e-világi gondolkodásúak voltak. Bár ott voltak Jézus közvetlen közelében, amikor tanított, és megtapasztalták a jeleket, a gyógyításokat, hogyan is érthették volna, hogy Jézus milyen életet akar nekik, aki azért jött, hogy életük legyen, s ez az élet bőségben legyen.
Egyértelmű kudarc számukra, hogy Jézust elfogják és kivégzik, mint egy gonosztevőt. Az evangéliumok egyértelműen beszélnek arról is, hogy a történet a kivégzéssel és a sírba tétellel nem ért véget. Mert üres sírt találnak az asszonyok a hét első napján, kora hajnalban. És Péter és János is megbizonyosodik arról, hogy üres a sír.
„Mondjátok azt, hogy odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet…” – ez a főpapok utasítása a sírt őrző katonáknak.
Az evangéliumok egyértelműen beszélnek arról, hogy a tanítványok találkoznak Jézussal. Azzal, akit megfeszítettek, aki meghalt és akit eltemettek. Ugyanazzal a Jézussal találkoznak, akivel együtt járták korábban Galilea vidékét. Ugyanazzal, akivel együtt voltak azon a bizonyos vacsorán az ünnep előestéjén Jeruzsálemben.
És a történet ezzel még nem ér véget. Ezek a tanítványok, akik a kudarc után félelmükben zárva tartották az ajtót, a békesség üzenetét kapják, és küldetést, menjenek az egész világra, és tegyék Jézus tanítványaivá az embereket. A történet nem ér ezzel még véget. A küldetést vállalják. Mennek, hirdetik, hogy Jézus él, és hogy Jézus az, aki értelmet és életet ad minden embernek. S ezért a tapasztalásukért, ezért a hitükért készek életüket adni. Nem tudnak hallgatni róla. Vérükkel tanúskodnak arról, amit láttak és hallottak.
S közben a történelem folyamán újra és újra megjelenik az ellenvélemény, ostobaságnak tartva az egész történetet. S ugyanakkor újra és újra megjelennek a hitből élő emberek, akik képesek arra, hogy testvérként fogadjanak el minden embert, s hogy akár életük árán is krisztusi módon szolgálják őket.
Bár sokat változott a világ a Názáreti Jézus esete óta, az ember lényegében ugyanaz maradt. Technikai fejlődésről beszélhetünk, de az ember végső kérdései a technikai haladás ellenére ugyanazok maradtak. Nagyobbak lettek a társadalmi feszültségek, kiéleződtek az ellentétek szegények és gazdagok között. De a „Mért születni? Minek élni?” kérdése elől kitérni senki emberfia nem tud, aki emberi módon szeretne élni. „E szűk határú lét-e mindenem?” – kérdezzük magunktól újra és újra Madáchcsal. „Mit akar tőlem ez a titkos élet?” (Kosztolányi) Vagy: „Mi van túl minden tarkaságon, világon, virágon, ruhákon? A semmi – vagy az Isten…” (Babits) Új bálványok készítésének korszakában élünk. Úgy gondoljuk sokszor, hogy a legfőbb érték az istenített „haladás”, - de hová? Vajon ki tudunk-e jutni általa önmagunkba zárt világunkból? Úgy gondoljuk, hogy az „önmegvalósítás” olyan lehetőség, ami korlátokat nem ismer. Saját magam boldogulása bármi áron megvalósítható. De a halál ténye megállít.

Mintha kiveszett volna világunkból a „mérték”. Sokszor azt látjuk, hogy emberek mértékadóvá válnak éppen azáltal, hogy nem ismernek mértéket. Nincsenek példaképeink, csak bálványaink. És ami még ennél is nyomasztóbb talán: kiveszett a mi társadalmunkból az érzék a titok, a misztérium, az élet titka iránt. „Az európai öntudat pusztulásához vezet, ha az embernek az Isten felől való ős-bizonyosságát és az erkölcsi értékek bizonyosságát megkérdőjelezik” – mondja XVI. Benedek pápa. Jézus, akinek az ügyéért az apostolok odaadták az életüket, nem kivonulást kíván a társadalomból. Jézus abszolút tiszteletet kíván az élettel szemben, és ennek az életnek a szolgálatára küldi azokat, akik éhezik és szomjazzák az igazságot.
Ilyenkor, húsvét ünnepén, mindenkinek szembe kell néznie az élet legmélyebb kérdéseivel. Vajon a halállal mindennek vége? Vajon azért van bennünk olyan kiapadhatatlan vágy a boldogság után, hogy porrá és hamuvá válva megszűnjön minden? Vajon tudnánk-e szomjazni a víz után, ha a víz csak fantáziánk szüleménye volna?
Annak, aki beleszületett egy hívő közösségbe, ahol az élet kérdéseire megkapja a hagyományos, ősidők óta kikristályosodott választ, szembe kell néznie azzal a kísértéssel, hogy hátha mégsem igaz… S annak, aki távol áll attól, hogy azonosulni tudna a kereszténység tanításával, ugyancsak szembe kell néznie egy kísértéssel: hátha mégis igaz…
Az élet legnagyobb titkai puszta ésszel, rációval föl nem fejthetők. Számtalan „Hogyan?”-ra találunk választ. De végül is a „Miért?” titokban marad. Titok a szerelem, titok a szeretet, titok a barátság, de titok végül az is, amit elkötelezettségnek, hivatásnak mondhatunk.
A kereszténység sokak számára pusztán teória, eszmerendszer, hittételek sokasága. Vannak, akiknek a kereszténység nem több, mint kulturális érték, amely meghatározta az európai művészeteket, és nyomai ott vannak az európai gondolkodásban és szokásrendszerben. A kereszténység azonban ennél sokkal több. A kereszténység életstílus. És ne szégyelljük bevallani: mi, akik magunkat kereszténynek mondjuk, sokszor nagyon távol vagyunk attól az eszménytől, amit az apostolok által ránk hagyományozott jézusi hit jelent. Mert ha mélyebben, elkötelezettebben megélnénk hitünket, kevesebb volna a békétlenség, nem volnának akkora társadalmi feszültségek: mert bár a hit mindenkinek a legszemélyesebb magánügye, a megélt hit átalakítja az életet.  S ha az én életem átalakult, akkor átalakul körülöttem is az élet, - a megváltozott életű ember megváltoztatja a társadalmat.
Jézus az üres sírtól remegve futó asszonyokkal találkozik. Velük szemben jön, és megszólítja őket: „Üdv nektek!” Nincs ebben a köszöntésben semmi rendkívüli. Egyszerűen csak köszönti őket: Itt vagyok. Élek. Majd folytatja: „Ne féljetek! Siessetek, és vigyétek a hírt…”
Vajon merünk-e találkozni Jézussal? Vajon okos, racionális gondolatmenetekkel nem hárítjuk-e el a lehetőségét annak, hogy ő megszólítson bennünket? Merjük-e átadni magunkat az élet titkának? Mi, akik a halállal szembesülünk? Rónay György néhány mondatát hadd idézzem: „A hit végül is kegyelem dolga, és vannak, akik olyan kezdettől fogva rendíthetetlen, végérvényes adományul kapták meg ezt a kegyelmet, mint János, akit az Úr kiváltképpen szeretett. De van, aki a kétely ellenében küzdi ki a hitét, és azt is mondhatnám, hogy van, aki a kételyben: kérdéseket tesz föl, hogy válaszolnia kelljen rájuk, hogy választ kelljen keresnie, választ kelljen kicsikarnia rájuk; minden válasz újabb kérdés küszöbe, és minden kérdés újabb válasz lépcsőfoka. Van, aki így építi ezt a lépcsőt, amelyen egyre följebb törekszik önmagában, hogy végül kiérjen önmagából a világosságra…”
Ne féljünk attól, hogy szembenézzünk kételyeinkkel. És sose gondoljuk, hogy élet és halál kérdése racionális okfejtésekkel megoldható. Merjünk emberek lenni kétségeinkkel együtt. És tudjunk szívből örülni, ha a bennünk lévő kérdésekből épülő lépcsőn Isten kegyelméből kiérünk a hit világosságára. Ehhez a világossághoz segítsen bennünket Húsvét fényes ünnepe.