Jézus bevonul Jeruzsálembe, a béke városába,
ujjongva köszöntik, majd ugyanezek az emberek üvöltik:
Keresztre vele!
És ő keresztjét cipelve megy föl a Kálvária hegyére,
ahol keresztre feszítik, mint egy gonosztevőt.
Ahol látszólag minden bevégeztetett.
Ahol minden remény szertefoszlott.
Ahol sötétség telepedett az egész világra.
Ahol megtapasztalta az emberi magányosság legnagyobb mélységét és sötétségét,
hiszen így tudott fölkiáltani:

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!” –

Virágvasárnap és nagypénteken templomainkban
Jézus szenvedéstörténetét, a passiót halljuk.
A passiót, amelyben mindenki megtalálhatja a maga helyét.
Kazantzakisz regényében, amelynek címe:

„Akinek meg kell halnia”,
van egy pásztorfiú, akire Jézus szerepét osztották.
Amikor keresik és nem találják, valaki mondja:
„Fölment a hegyre, hogy magára faragja a Krisztus képét.”
Megkezdődik a nagyhét, a legszentebb ünnep.
Jézus kínszenvedésének, halálának emlékezete,
a sötétség és emberi fájdalom megjelenítése.
Ezen a héten különösen is a keresztre tekintünk.
Vannak kiemelkedő, jeles helyek, ahonnan távlatok nyílnak.
Ahol úgy érezzük: oltalmazón borul fölénk az ég.
Ahol úgy érezzük, közel van az ég a földhöz.
Ezeket a csúcsokat szerte a világon ember-alkotta keresztek jelzik.
Jézus szenvedésének, halálának a jele, - a mi üdvösségünk jele.
Vannak életünknek sötét mélységei,
amikor úgy érezzük,
hogy magunkra maradtunk minden gondunkkal,
vannak testi-lelki szenvedéseink,
megoldhatatlannak tűnő helyzeteink.
Vannak életünknek kereszttel jelzett helyzetei.
Kereszttel megjelölt helyzetei,
s ezt a keresztet a mélyből
senki más nem viheti föl helyettünk a magasra,
nekünk magunknak kell fölmennünk
a magunk Kálvária-hegyére.
Jézus meghalt értünk:
ez a hír minden tragikus döbbenetével
örömhír a mi számunkra.
Értünk halt meg.
Hogy életünk legyen.
S a Jézus példájára,
a vele együtt fölvonszolt és vállalt keresztünknek,
a mi szenvedéseinknek a hegyén
a mi számunkra is közel van a földhöz az ég.
Még akkor is, ha Jézussal együtt kiáltjuk bele a világba
minden emberi fájdalmunkat:
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Valahol olvasom:

„Ha egy szegény, összetákolt, elhagyott keresztet látsz,
amelyről hiányzik az Úr teste…,
el ne feledd: ez a kereszt a te kereszted.
A mindennapi dísztelen, rejtett és örömtelen kereszt,
amely várja az áldozatot.”

És tegyük hozzá:
amelynek Golgotáján
találkozhat számomra is
a földdel az ég