A hét első napján,
kora hajnalban
– amikor még sötét volt…
Sötétség.
A nagypénteki sötétség ráborult az egész világra.
A nagypénteki sötétség hány és hány embert borít ma is,
itt is, környezetünkben, és a nagy világban.
Remények szétfoszlanak.
Pusztulás kívül és belül.
A Mester meghalt.
Akik benne reméltek,
akik őbenne várták Izrael megváltóját,
azok mind csalódtak.
Bátortalanul hazamentek,
de voltak emberek, akik számára még így,
akkor, holtában is, hiányzott Jézus.
Akik megtapasztalták,
hogy Jézus értük van életükben.
Mária Magdolna, amikor még sötét volt
– kívül, és sötét volt őbenne,
a lelkében, belül, kora hajnalban,
még virradat előtt, elment a sírhoz.
Ki fogja elhengeríteni a követ?
A sírt lezárták egy súlyos kővel.
Hány és hány formában van rajtunk is
nyomasztó súly, - reménytelenségeink,
és a súlyos kő, amely megpecsételi a sírt,
mintha mindennek vége volna…
Mária Magdolnában felmerül a kérdés:
vajon lesz-e valaki,
aki ezt a nehéz követ majd elhengeríti,
hogy Jézus testét megkenhessék illatos olajokkal.
Lesz-e valaki,
aki a mi életünkre,
személyes és közösségi életünkre nehezedő
súlyos követ valamikor elhengeríti?
Haláleset… fájdalom… családok széthullása…
barátságok szétesése…
a legkülönfélébb feszültségek társadalomban, világméretekben pusztítás,
bombázás, gyilkolás, halál…
Lesz-e valaki,
aki a ránk nehezedő súlyos terhet
valamikor is elhengeríti?
Mária Magdolna odasietett,
és legnagyobb megdöbbenésére a sír nyitva volt,
és üres volt a sír.
Erről hírt ad Péternek és Jánosnak.
Ők is elsietnek.
Az ember a maga erejéből csak a sírig tud eljutni.
A sír nehéz kövét tudja a saját erejéből érzékelni.
A vágyak ott vannak benne:
bárcsak elhengerítené valaki ezt,
bárcsak halálos életünket valaki életre derítené!
Mennek vissza.
És húsvét vasárnap szembe jön velük Jézus.
Találkoznak az Úrral,
aki föltámadt a halálból, amiként megmondta.
A tanítványok többen is találkoznak vele.
Ott vannak az emmausziak,
akik mennek a városból hazafelé,
és csüggedtek.
Útitárs csatlakozik hozzájuk.
Nem tudják, hogy ki az.
Amikor lakásuk elé érnek,
akkor egy csodálatos mondatot fogalmaznak meg:
Maradj velünk, mert már esteledik!
Még nincs vége a napnak,
de már közel van az este.
Mindannyian, halálra szánt emberek,
megérzünk valamit ebből a múlandóságból.
És mindannyian szeretnénk,
hogyha élet lenne bennünk.
S oly nagyszerű dolog ránézni a csillogó vízre,
oly nagyszerű dolog ránézni
az újra kivirágzó fákra,
amikor az ember újra kezdetet tapasztal maga körül. Tudunk-e újra kezdeni?
Van-e bennünk erő ahhoz,
hogy újjá alakuljon az életünk?
Magunktól nem.
De Jézus bennünket is megszólít,
be akar térni mihozzánk is,
bennünket is bátorít,
mint a tanítványokat:
Én vagyok, ne féljetek!
És a Jézus,
aki értünk van,
aki velünk van, aki odaadta magát értünk és sokakért,
aki testével és vérével állandóan jelen van értünk és sokakért, és felszólít bennünket ma is,
itt is, ebben a templomban,
hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
Másokért élni:
ez ad értelmet az életnek,
ez nyit távlatokat,
ez ad új kezdetet.
De a magunk erejéből?
A magunk erejéből:
csak a kő nehézségét látjuk.
De mégis: vannak az ember életében pillanatok,
talán órák, amikor

– „magától- szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul.
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán csak úgy
– magától – új gyümölcs terem.
Ez a „magától”:
ez a kegyelem.”

Így fogalmaz Reményik Sándor.
S a kegyelem nem más,
mint találkozás az Élettel.
Megtapasztalása az Élet Urának.
Újra kezdeni…
De jó volna sötétségünkből fényre jutni,
de jó volna, ha súlyos terheinket,
a ránk nehezedő követ elhengerítené valaki.
Magunk nem tudjuk.
De megtörténhet velünk is a csoda.
Csak úgy – magától…
Magától – az Istentől.
Vas István fogalmazza a következő sorokat:

„Föltámadás szele mindig újrafúj
a földön, fújj hát rajtam át!
Pusztaságom odvaiba fújva
oszlasd szét a kétely zavarát,
s új kezdet lesz, ami már kiszáradt.
Hajtasd ki megint a pálmafákat!
Te, aki nem űzted el Tamást sem,
bár boldog, aki hisz, ha nem is lát:
úgy-e, megadod, hogy újra lássam
szép arcod hitető sugarát?
Virraszt velem a kegyelem,
s könyörög a kétely és a hűség:
támadj föl hát bennem, örök Húsvét!”