Alighanem alaposan félreérti az evangéliumot az, aki úgy gondolja, hogy Jézus arról beszél, hogy a föld békétlenségre van ítélve. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem békét, hanem ellenkezést, szakadást akartam hozni (vö. Lukács 12,51), akkor ezt a kijelentést összhangba kell hozni Jézusnak azzal a nagyon is kulcsfontosságú és újra és újra visszatérő kijelentésével, hogy „Békesség nektek!” (Lk 24,36, Jn 20,19 stb.). 
És amikor a tanítványokat küldi az emberek közé, akkor azt mondja: „Ha valahová betértek, mondjátok, békesség ennek a háznak!”( Mt 10,13)
Miről is lehet szó, amikor Jézus a szakadásról beszél? Nem arról, hogy az a természetes, ha békétlenség van egy családban, és szembekerül apa a fiával, anya a lányával, anyós a menyével. Nézzük csak meg: amikor a próféta arról beszél, hogy a város majd el fog pusztulni, mi lesz ennek a prófétának a sorsa? Megfogják, belerakják, belehajítják egy ciszternába. (Lásd: Jeremiás 38, 4-6, 8-10: „Amikor Jeremiás próféta megjövendölte Jeruzsálem pusztulását, a vezető emberek így szóltak a királyhoz: Ölesd meg, kérünk, ezt az embert… ez az ember a népnek nem a javát keresi, hanem inkábbb a romlását.”)
Nagyon nehéz elviselni azt az embert, aki kimondja az igazságot. Sokan vannak, akik velem együtt megélték, átélték azt az időszakot, amikor a hatalom megpróbálta összemosni az igazat és a hamisat. Emlékezünk még arre a jelszóra – ravaszul valamilyen módon még a Szentírásból is vették -, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Egy olyan világban, amikor hivatalos ideológiaként meghirdették az Isten-tagadást, összemosódott minden. Nem lehetett tudni, hogy mi az igaz, és mi a hamis. Egy ilyen világban de jó lett volna, ha vannak prófétáink! Önkritikával kell megállapítania az egyháznak is, nekünk is, nekem személyesen is, hogy nem voltunk mindig elég határozottak, és nem voltunk mindig elég világos képviselői az igazságnak. Ezért bocsánatot kell kérni. Okulva a múltból, nagyon is ügyelnünk kell arra, hogy ne keverjük össze most a valóságot a látszattal, az igazat és a hamisat, és nagyon világosan tudnunk kell, hogy mi az, amit az Isten törvényei szerint Jézus megbízásából mindannyiunknak kötelességünk egyértelműen hirdetni. Bizonyára nem fogják félreérteni a kijelentésemet: ha a társadalomban a keresztényekkel mint keresztényekkel nincsen baj, akkor baj van a kereszténységgel. Akkor baj van a keresztényekkel.  Mert amire küldettek, nem képviselik elég világosan és elég határozottan. Prófétai szerepre küldettünk – ez nem jövendőmondás, hanem az igazságnak világos képviselete, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Mindenképpen szükség van arra, hogy az egyház világosan megfogalmazza tanítását a társadalommal kapcsolatban. Nem arra van szükség, hogy az egyház politikai véleményeket képviseljen, arra ellenben nagyon is szükség van, hogy az egyház képviselje az emberek ügyét. Minden embernek az ügyét, de különösen is az elesettekét, a kitaszítottakét. Furcsa világban élünk, amely kettészakadó világ, és egyre inkább növekszik azoknak a száma, akiket úgy lehet nevezni, hogy „leszakadók”, akik a peremre kerülnek. Óriási kihívás napjainkban az egyházak, de minden keresztény számára is, hogy törődjenek a leszakadókkal. Azzal szoktunk foglalkozni, és a közvélemény is azzal foglalkozik, hogy vajon az állam támogatja-e az egyházakat, vagy sem, kapnak-e elég pénzt az egyházak ahhoz, hogy feladatukat elláthassák.
Ez a kérdés sem egészen jelentéktelen, de ennél sokkal fontosabb az, hogy az egyházak és a keresztények megszólalnak-e ott, ahol vannak. Megszólalnak-e például a megfogant, de még meg nem született élet érdekében, a produktívnak, hasznosnak már nem mondható, de mégis értelmes életet élő – mert minden ember életének van értelme – öreg emberek érdekében. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy vad kapitalizmusnak leszünk-e a kiszolgálói, mondván, hogy magunk mögött hagytuk a szocializmus átkos évtizedeit, és most aki ügyeskedni tud, az boldoguljon, rajta, függetlenül attól, hogy kinek mi a vallása, felfogása: ügyeskedjünk, gazdagodjunk!
Hogyan lehet meggazdagodni? Mások elszegényítése árán. Nem arról van szó, hogy nincsen szükség tisztes jólétre. Igenis szükség van. De szükség van arra, hogy tudjuk, a keresztény ember nem létezhet szolidaritás nélkül. Nem élhetünk úgy, hogy a másikkal ne törődjünk. Ha a II. Vatikáni Zsinat – már pár évtizede lezajlott – tanítását felolvasnánk, beolvasnánk a rádióba, a mai társadalom elleni politikai lázításnak tekintené sok ember, olyan világosan szó van ott a társadalmi igazságosságról. Mi, keresztény emberek, kell, hogy azzal a tűzzel, amit Jézus hozott el számunkra, jelen tudjunk lenni az emberek között, és valóban az igazságot tudjuk képviselni. Képviselni tudjunk értékeket, és mindenütt és mindig, minden körülmények között élet-pártiak legyünk, közösség-pártiak legyünk. Ne engedjünk azoknak a törekvéseknek, amelyek az embert elszigetelni, izolálni akarják, ki akarják vonni a család közösségéből, ki akarják vonni a helyi közösségből, el akarják szakítani az anyanyelvi közösségétől, kulturális közösségétől.Az elmúlt napokban székelyudvarhelyi gyerekek voltak itt Tihanyban. Az esti szentmise után, az éjszaka indultak útra. Hosszú az út, amíg a Székelyföldre megérkeznek. Itt kértük rájuk az áldást. De vajon készek vagyunk-e arra, hogy azokat a magyarokat, akik a határon kívül élnek, ne egyszerűen cseheknek nevezzük, vagy ukránoknak, vagy románoknak, hanem – magyaroknak… akik ott élnek a szülőföldjükön. Amíg mi magunk nem gondoljuk végig, hogy hogyan vagyunk felelősek másokért, addig nem sok jogunk van ahhoz, hogy mi segítséget várjunk másoktól. Egymásra vagyunk utalva. Ez a mai nap az egész országban a holnapi Szent István ünnep jegyében telik. Este el fognak hangzani a legkülönfélébb helyeken a legkülönfélébb szónoklatok, beszédek, aztán holnap majd fényes tűzijátékokkal kápráztatják el az embereket, és az emberek saját magukat. Vajon tudjuk-e, hogy kik vagyunk? Vajon tudjuk-e, hogy nekünk mindannyiunknak, kivétel nélkül, hivatásunk van és küldetésünk az igazság képviseletére?A kereszténység nem lehet valamiféle langyos kispolgáriság. A kereszténység határozott képviselete az igazságnak, ami sokaknak nem tetszik. El szoktam mondani, hogy a kereszténység az evangélium szerint só. Ha sebes a társadalom, akkor, ha valóban jelen van ez a só a társadalom sebei környékén, ez a só bizony nagyon is irritál. Nagyon is csíp. Ha a kereszténységgel nincs baj a társadalomban, akkor baj van a kereszténységgel. Bizonyára nem értették félre. Határozottan kell jelen lennünk. Az elmúlt héten szép ünnepünk volt. Nagyboldogasszony napján egy ezüstmisét ünnepelhettünk itt este. S akkor beszéltem arról, hogy szükség van emberekre, akik ki mernek állni az igazságért, akik merik vállalni az ige hirdetésének szolgálatát. Arról is szóltam: ne beszéljük le a fiatalokat arról, hogy ezt a szolgálatot vállalják, ha fölmerül bennük a gondolat, hogy „én akár pap vagy szerzetes is lehetnék”. Amikor jó pár évvel ezelőtt, 1959-ben elmondtam ezt az egyik nagyanyámnak, akkor sírva azt mondta: „Fiacskám! De a mai világban?!” Akkor egészen világos lett számomra, hogy mindig „mai világ” van, és a „mai világnak” van szüksége igazmondó emberekre. Ránk. Mindenkire. Keresztényekre. Olyan emberekre, akik hűségesen tudják vállalni azt, akik. Akik kereszténységünket nem úgy „általában” élik meg, hanem itt, Magyarországon magyarként. Hálát kell adnunk a holnapi ünnepen azért, hogy volt államalapító és egyházszervező szent királyunk, aki ezt az országot sziklaalapra építette. Csak kérdés: akarunk-e valóban fel-épülni erre a sziklaalapra. Sokan ismerik Dsida Jenőnek a „Tekintet nélkül” című versét. Hadd olvasok fel belőle részleteket.

« Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.
(...)
És este a tűzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:
Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet. »

Jézus mondta: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön.” (Lk 12,49).

 Bárcsak ez a tűz, a Lélek tüze bennünk is élne, lobogna!