Vörös Pál

„Eljöttünk, hogy hódoljunk neki”

^{(Mt 2,2)}

 

Így szólt a XX. ifjúsági világtalálkozó mottója, Krisztus első zarándokaira, a Háromkirályokra emlékezve. II. János Pál hívta meg az ifjúságot Kölnbe, abba a városba, ahol tiszteletre méltó hagyomány szerint a napkeleti bölcsek ereklyéit őrzik.

Lelki napokon készültünk az útra. Elolvastuk a Szentatya üzenetét és megpróbáltuk elképzelni, milyen is lehet egy ilyen találkozó? Mekkora ünnepe lehet ez a hitnek, ahol a világ minden részéből érkező fiatal zarándokokkal fogunk találkozni. Elindultunk, ahogy ők is „Elindultak” (Mt 2,9), felvértezve édesanyánk pogácsájával és édesapánk kemény kézfogásával. Persze mást is vittünk az útra, a busz nagy csomagokkal, ajándékokkal telt meg, a szívünk pedig azt a felajánlást hordozta, amit neki tettünk. Az előtalálkozó napjait testvérvárosunkban, Deidesheimban töltöttük, ahol terített asztallal és nagy örömmel fogadtak bennünket. Házigazdáink a lelki felkészülésre is nagy figyelmet fordítottak. A szociális elkötelezettség napján meglátogattuk az idősek otthonát, és bepillantást nyertünk az ott élők mindennapjaiba. Jó volt látni a vidám, mosolygó arcokat az ebédlőben, amikor elénekeltünk pár népdalt. Kifelé menet egy idős hölgy megszorította a kezem és magyarul köszönte meg a látogatásunkat. Az első magyar szó messze otthontól! Baján született –meséli –, de ide ment férjhez. Isszuk minden szavát, és ő is issza a mieinket. Elbúcsúzunk, mennünk kell. Hatalmas élmény volt megosztani hitünket német testvéreinkkel a közös imádságok és éneklések alkalmával. Sikerült sok és értékes kapcsolatot kialakítanunk, ami mindannyiunk épülésére szolgált. A következő úti cél Bonn. A Kölntől 25 kilométerre fekvő volt fővárosban szállásoltak el bennünket. Hamar sikerül kiismernünk magunkat a városban, felvesszük a ritmust. Délelőttönként katekézisre jártunk, ahol magyarul hallgathattuk a tanítást, olyan kiemelt szentekről és boldogokról, mint Edith Stein, Salkaházi Sára, Adolf Kolping és Kaszap István. Ezt mise követte, délutánonként pedig válogathattunk a rengeteg zenei, kulturális és lelki program közül. Sok templomban egész nap és éjjel taizéi énekeket énekeltek, mindig sokan voltak. Roger testvér halála mindenkit megdöbbentett. A dómzarándoklatunk egybeesett XVI. Benedek pápa érkezésével. Elképesztő embertömeg hömpölygött az utcákon. Mint egy áradó folyó, melynek hullámai közül néha-néha kimagaslik egy-egy magyar zászló. Mi is belekapaszkodtunk saját nemzeti lobogónkba és belevetettük magunkat e színes forgatagba. A dóm kapui mind befogadták a rengeteg zarándokot. A Szentatyával Marienfelden találkoztunk. Együtt virrasztottunk, vártuk a holnapot. A záró szentmisén egymillión voltunk, emberi aggyal felfoghatatlan és zavarba ejtő ez a szám, de emberi szívvel tökéletesen érezhető volt. Hazaindultunk, mint ahogy a Háromkirályok is „más úton tértek vissza hazájukba” (Mt 2,12). A mi utunk azonban nem változott. De mégis: most már bátrabban és biztosabban járunk rajta.