I. András és Anasztázia

 

A harcos elemek magyar szolgálatba fogadása, illetve a kijevi területen felbukkanó magyar származású kísérettagok esete a korabeli Közép- és Kelet-Európa nagyfokú mobilitásáról tanúskodik. Mindkét jelenséget besorolhatjuk abba a körbe, amelyet a PVL (= Poveszty Vremennih Let) úgy jellemzett, hogy Vlagyimir nagyfejedelem „békében élt Istvánnal”. Bár a nyugati határszél varég/rusz harcosai minden bizonnyal Vlagyimir halála után kerültek Szent István szolgálatába, Szár László házasságát datálni nem tudjuk, a hercegnek az Árpádok családfáján elfoglalt helye szerint a házasságkötés Szent István uralkodása idejére tehető. Ennél többet tudunk I. András király (1046–1060) és Bölcs Jaroszlav leánya házasságkötéséről. A tény ismert, a feleség nevét (Anasztázia) azonban csak későbbi forrásból ismerjük. A tény ismertségén túl számos, tisztázásra szoruló kérdés merül fel, pl. a házasságkötés idejét, helyszínét és körülményeit illetően. A későbbi András király valamikor az 1030-as években hagyta el Magyarországot testvéreivel együtt. Menekülésükkel el akarták kerülni, hogy apjuk (Vazul) sorsára jussanak, akit megvakítottak és ezzel uralkodásra alkalmatlanná tettek. A végeredmény szempontjából közömbös, ezért nem vizsgáljuk, hogy Vazul megvakítására azért került-e sor, mert összeesküvést szőtt István ellen, vagy „tökéletlen” kereszténysége miatt távolították el a lehetséges uralkodójelöltek közül. Nyitra környékéről, ahol Vazul megvakítására sor került, menekültek a hercegek (András, Béla és Levente) Lengyelország felé. András és Levente továbbmentek a kijevi nagyfejedelem udvarába. Béláról tudjuk, hogy lengyel fejedelmi szolgálatban állt, és hadvezéri képességeit kamatoztatta. Levente és András ruszbeli szerepléséről semmit sem tudunk. Származásukat tekintve bizonyos, hogy a nagyfejedelemnek fegyveres szolgálatukat ajánlották fel. 1046-ban, amikor András és Levente visszatértek magyar földre, az idősebb Levente hamarosan meghalt, és pogány módra temették e1. András Bölcs Jaroszlav leányát feleségül vette, ez pedig nem történhetett meg a kereszténység felvétele nélkül. András a keresztségben kapta nevét, ami a kijevi megkeresztelkedésről tanúskodik. Az András név a magyar nyelvben kettős alakban maradt fenn: András és Endre. Az előbbi forma a latin kereszténységben használatos Andreas magyarított változata; míg az Endre a keleti szláv alakból (Andrej) vezethető le. A szláv Andrej szókezdő „a”-ja nem ajakkerekítéssel képzett, így a magyarban „e”-vé alakult, a szóvégi „j” pedig lekopott. A kezdeti két forma András/Endre azonos név magas és mélyhangrendű változataként párhuzamosan létezett, később a két nyelvi forma önálló személynévvé alakult. András névválasztása nem véletlen. A PVL (= Poveszty Vremennih Let) fiktív hagyománya szerint András apostol Kijev környékén térített. András apostol ruszbeli népszerűsége

minden bizonnyal bizánci hagyományokon alapul, mely szerint András apostolnak olyan szerepet tulajdonítanak a bizánci egyház megteremtésében, amilyet Szent Péternek a római egyház. András kultuszának ruszbeli elterjedéséről árulkodik a név népszerűsége. A Kijev körüli térítés mítosza a kijevi nagyfejedelem környezetében keletkezhetett, ahol Bölcs Jaroszlav által a metropolita székébe ültetett Ilarion (1051–1054). Kijevnek Konstantinápollyal való egyenrangúságát fejtette ki Az elbeszélés a törvényről és a kegyelemről c. munkájában. Kérdés továbbá, minek köszönhette András herceg a rangos házasságot. Bizonyára Bölcs Jaroszlav nagyfejedelem számára végzett szolgálatainak. Az 1030-as évek közepe, a kijevi megjelenés valószínű időpontja és az 1046. évi hazatérés közötti évtizedben két jelentősebb hadi eseményt ismerünk a Rusz életében. Az első negatív: 1036-ban a besenyők feldúlták és ifosztották Kijevet. Ezt követően kezdődtek Jaroszlav nagyszabású építkezései: „Jaroszlav városának” nevezett terület erődítése, az Aranykapu és a Szent Szófia-székesegyház felépítése, amelyek nyomai illetve részletei ma is láthatók. András és Levente sikeres hadi szereplését a besenyőkkel kapcsolatban nem említik, illetve kérdéses, hogy a besenyő támadás idején András és Béla már ott tartózkodtak-e. A másik hadiesemény 1043-ban zajlott, Bölcs Jaroszlav egyetlen Bizánccal kirobbant fegyveres konfliktusa. A békekötés Bizánc számára is fontos lehetett, hiszen a béke szilárdságát szavatolandó ismét egy bizánci hercegnő érkezett a Ruszba, ezúttal IX. Konstantin Monomah (1042–1054) családjából. E házasságból született Vlagyimir Monomah, aki anyja származása miatt kapta ezt a melléknevet. András e hadjáratban már részt vehetett, és talán megkockáztatható az a feltevés, hogy a császári udvarral valamilyen szinten kapcsolatba került. Ez még inkább érthetővé tenné András királysága idején az ún. Monomah-korona Magyarországra kerülését. A ménfői csata után (1044) III. Henrik császár István király koronáját visszaküldte a pápai udvarba, mint istenítélettel megszerzett hatalmi jelvényt. A császári támogatást élvező Péter királyt távozásra kényszerítve Andrásnak meg kellett teremtenie a maga hatalmi szimbólumait, ami függetlenségét is kifejezte. Emiatt kérhette a bizánci koronát, mint hatalmi szimbólumot. Természetesen ehhez a lehetőséghez korábbi bizánci kapcsolat nélkül is nyúlhatott, de előzmények birtokában a siker nagyobb reményével tehette. 1046-ban András és Levente kíséretükkel érkeztek Magyarországra, de e kíséret létszámára, eredetére nézve semmi információnk nincs. Valószínűleg nem jelentős létszámú kíséretről lehetett szó, hiszen a magyarországi előkelőkre támaszkodva szilárdították meg hatalmukat az országban. A kíséret etnikai összetétele pedig a Kijevi Rusz fejedelmeinek kíséretéhez lehetett hasonló. Anasztázia királyné magyarországi befolyását gyermekeinek névadása mutatja. Mind a Salamon, mind a Dávid szokatlan név az Árpádok nemzetségében. A Kijevi Ruszban a Dávid név gyakori, a Salamon nem. De az Ószövetség bölcs uralkodójára való hivatkozással találkozunk. Abban az udvari környezetben, amelyben András és Levente forgott, Ilarion metropolita – korábban a nagyfejedelem udvari papja – gondolatai népszerűek voltak. A törvényről és a kegyelemről címet viselő munkáját minden bizonnyal a metropolitává tétele előtt írta. Ilarion ebben kifejti, hogy az újonnan megkeresztelkedett népek uralkodói az Ószövetség nagy királyaihoz, Dávidhoz és Salamonhoz hasonló tettet vittek végbe. Ez pedig egyenrangúvá teszi őket akár a császárokkal is. Nem lehetett véletlen az sem, hogy Jaroszlav nagyfejedelem a „Bölcs” melléknevet kapta. A kijevi udvar hatása érződött Magyarországon a bizánci rítusú monostorok alapításában is, pl. Visegrád, Pentele (Panteleimon) monostorait, és a tihanyi bencések mellett élő remeték támogatásában. Anasztázia királynét ott látjuk később is a politikai élet szereplői között, amikor 1063-ban fiát a császár segítségével az ország trónjára ültették.

 

(Font Márta: Árpád-házi királyok és Rurikida fejedelmek.

Szeged, 2005. 128–133. o.)