„Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet…”

(János 14,23)

 

Joggal tehetjük fel azt a kérdést, hogy vajon hogyan és miként értheti meg az ember, a bűnös ember a teremtő Isten akaratát. A Biblia rávilágít arra a rendkívül fontos tényre is, a most felolvasott ige kapcsán, hogy a megfelelő kérdő szó nem is annyira a hogyan? -, hanem sokkal inkább: „Ki”? Vajon ki értheti meg az Isten útmutatását, Azt mondja a Biblia egy másik helyen, hogy a hit hallásból ered. Tehát először is az az ember érti meg az Úr Isten kijelentését, néha az Úr Isten parancs-szavát, aki meghallja azt. Képes azonos hullámhosszon élni. Pál apostol az 1. Korintusi levélben írja azt a kulcsmondatot, ami így hangzik: az Isten gondolatait csak az Isten Szent Lelke érti. Ám most kell föltennünk a „Hogyan”-nal kezdődő kérdést. Hogyan válhat képessé az ember arra, hogy Isten akaratát megértse?

Először is úgy, hogy megkapja az Isten Szent Lelkét, mint a menny és a föld, az isteni és az emberi szférának az összekötő frekvenciáját. Feltehető az a kérdés is, hogy hogyan kaphatja ezt meg az újjászületéskor?

Kedves Testvéreim, amikor valaki beengedi és behívja saját életébe Jézus Krisztust, ha valaki ténylegesen Krisztus-követővé, Krisztushoz tartozóvá, tehát kereszténnyé avagy keresztyénné válik, akkor kapja meg Jézus Krisztussal egyetemben a Szent Lelket is. És bizony attól a pillanattól kezdve képes az ember nemcsak meghallani, hanem a meghallás után megérteni is az Úr Isten kijelentését. Mert e két dolog között óriási a különbség. Ha valamit meghall az ember, és nem érti, akkor nem tud tovább cselekedni. Ha valamit meghall az ember és érti, akkor ennek a folytatása a gyümölcsöző cselekedet. Fontos tehát az összeköttetés, nagyon fontos az, hogy mindig kapcsolatban álljunk a Teremtő Istennel, hiszen csak és kizárólag így tudunk kommunikálni.

Nemrég olvastam egy felmérést, amely egyértelműen rámutatott arra a tényre, hogy Magyarország össz-lakosságának, a lakosság mintegy hatvan százalékának a tulajdonában vagy birtokában van legalább egy darab mobil telefon. Hogy ez jó az ember életében vagy sem, az most más lapra tartozik. Azonban hogy megértsük az ige szavait, példának használjuk ezt a képet. Benne van a nevében a „mobil” szó, ami azt jelenti, hogy mozgásban van az ember. Ezt a telefont tehát jövés-menés közben is lehet használni. Nem kell otthon ülni, nem kell az irodában várakozni, menet közben is tudja az ember mindezt jól is használni. Fontos az, hogy adott esetben a beosztott el tudja érni saját felettesét, fontos az, hogy a felettese a folyamat közben is el tudja érni saját beosztottját, és rá tudjon kérdezni, hogy a rábízott munkák sorában vajon hol is tart.

Aztán az élet másik területén fontos dolog az, hogy a gyermek fel tudja hívni saját szüleit, s a feltett kérdésekre a szülő is tudjon válaszolni. Nos: a beosztott és a felettes az ember és az Úr Isten. A gyermek és a szülő szintén az ember és a Teremtő Isten, a mennyei Atya. A Szent Lélek Isten az az összekötő csatorna, amely összekapcsol bennünket.

Az első gondolatunkat összefoglalva: csak akkor érthetjük meg helyesen az Isten szavát, ha a kapcsolat soha nem szakad meg közte és köztünk.

Aztán másodjára az Ige azt hangsúlyozza ki, hogy csak az az ember értheti meg az Isten akaratát, aki kész elfogadni mindezt halogatás és feltétel nélkül. Nem tudom, megfigyeltétek-e már, ahogy mindig kísért bennünket, embereket az az állapot, hogy az Úr Istent csak mint egyik tanácsadónkat kérdezzük meg fontos vagy kevésbé fontos dologban. Ha az ember önmaga nem tud dönteni, akkor nyilvánvaló, hogy legelőször a szűk családot kérdezi meg. Vajon ő mit válaszolna, vajon ő milyen megoldást tudna adni a kérdésre. Aztán egyre szélesedik a kör. Szólunk a barátaiknak, szólunk az ismerőseinknek, munkatársainknak, ha valaki vezető beosztásban van, akkor szól a vezető testület tagjainak, s hogy már ki ne maradjon a sorból, ott van a végén az Úr Isten is, hogy segítsen. Aztán egy dologban biztosak lehetünk, mégpedig abban, hogy ebből az állapotból, ha az előbb említett sorrendiséget tartjuk be, soha az életben nem lesz világosság, soha nem születik megoldás. Megmondom, hogy miért. Azért, mert Isten a nagyságával, mindenhatóságával, éppenséggel a mindenütt jelenvalóságával nem fér össze, hogy csak egy tanácsadónak tekintsük őt a sok közül. Az ő esetében is, mint az élet számtalan esetében színt kell vallanunk: vajon mi melyik oldalhoz tartozunk? Kihez kötelezzük el mi magunkat? Őt választjuk, vagy vele szemben sokkal inkább azt a sokaságot, amelyik ontja magából a látszat-megoldásokat. Amely soha nem a betegség okát keresi meg, hanem felszínes, mondjuk inkább így: tüneti kezelést kínál. Amikor egyszer Jézus Krisztushoz odamentek a farizeusok, aki – mint tudjuk – nem a gerincességükről voltak kimagaslóan híresek, azt a kérdést tették fel neki, hogy mi bizonytalanságban vagyunk afelől, hogy téged az Úr Isten küldött-e, vagy magadtól cselekszel. Érdemes megfigyelni, hogy mi volt Jézus Krisztusnak a válasza erre a kérdésre. Finoman bár, de mégis nagyon Határozottan, elgondolkodtató módon azt mondta nekik, hogy ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, vajon Istentől való-e, vagy Jézus magától szól-e. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy ez egyáltalán nem elméleti kérdés. Próbáljatok meg egy kicsit az elvi síkról alászállni a gyakorlati síkra. ahogy valaki közületek elkezdi ezt cselekedni, az minden bizonnyal rá fog jönni arra, hogy ez valóban az Isten parancsa-e, vagy csak Jézus találta-e ki.

Kedves Testvérek, a második gondolatunk kapcsán a kulcsmondat így hangzik: hogyha valaki kész cselekedni mindezt, tehát feltétel nélkül, bizalommal az Úr Isten mellett teszi le a voksát, akkor támaszkodhat csak a hatalmas Istenre.

A harmadik gondolata ennek az alapigének az, hogy az Úr Istent csak az az ember vagy azok az emberek értenék meg igazán, akik szenvedélyesen tudják, mit kérnek. Akik szólnak őhozzá, akik az Isten elé merik vinni kérdéseiket, saját problémáikat, a mindennapok miért-jeit és mivel az Úr Isten tud mindent, nyilvánvaló, hogy tőle érkezik rá a válasz. Itt már megint a hogyan?-nal kezdődő kérdést kell feltenni. Hogyan lehet megtenni ezt? Az Istenhez való szólás nyilvánvalóan nem más, mint az ember imádsága. Lehet ezt kimondott szóval tenni, lehet ezt énekkel tenni, - az ének nem más, mint dallamos imádság.  Alighanem stílszerű ebből az ökumenikus alkalomból, itt a tihanyi templomban, hogy én, mint református lelkész idézem az evangélikusok ősatyját, Luther Mártont, aki az egyik naplószerű feljegyzésében a következőt írta: Ma kora reggeltől késő estig dolgoznom kell, annyi tennivalóm van, hogy a nap első néhány óráját imádsággal fogom tölteni.

Nos, ezen a ponton egy kicsit álljunk meg. Itt kell kimondanunk azt a kijelentést, azt a kérdést, hogy vajon ekkorát változott ez a világ? Amíg ő annak idején a sok munkája miatt, az elvégzendő, de még el nem végzett munka miatt imádkozott, addig manapság pontosan a munka-dömping miatt nem ér rá imádkozni az ember. Luther annak idején azért szakította meg ténykedését, azért imádkozott a teremtő Istenhez, hogy a rá háruló igen komoly feladatokat, a rá váró feladat-sorozatot az Isten segítségével tudja megoldani, manapság a kimondottan felvilágosult és nagyon sok esetben önmagával jócskán eltelt ember pontosan az Isten segítsége nélkül akar élni. Én vagyok annyira erős, hogy ezt megoldom magam. Én vagyok annyira jó, hogy nekem nem kell az Isten segítsége. S rendszerint utána következnek be az igen komoly bukások. Erre mondjuk azt, hogy bizony valóban nagyot változott ez a világ. Pedig ahhoz, hogy valóban bölcsességre jussunk, ahogy a zsoltár mondja, hogy jól tudjunk helytállni a hirtelen ránk törő helyzetekben, hogy megmaradjon kiállásunk és megmaradjon a lélekjelenlétünk, ehhez elengedhetetlen, hogy szűnetlenül a legnagyobb hatalomra, azaz a teremtő Istenre figyeljünk, és őhozzá forduljunk. Persze nem mindegy, hogy hogyan.

Nem elvakult gőggel kell imádkozni. Az imádság nem egyfajta rendelés leadása, - nekem erre meg amarra lenne szükségem, add meg nekem… Hanem szívbéli alázattal kell ezt megtenni. Hálát adva kell először meghajolni, azért, hogy a világmindenséget megalkotó Isten, aki az embert annyira szerette, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte, hogy ha valaki őbenne hisz, az el ne vesszen, hanem örök élete lehessen.

Végezetül pedig annyi fontos, hogy a mai alapigénk könyörgésünk értelmét, tartalmi egységét megadó kezdő versét, a 14. rész 21. versét is meghallgassuk, amely úgy kezdődik, hogy „Aki befogadja parancsaimat, megtartja azokat, az szeret engem.”

Ez a bensőséges, természetes, meghitt szeretetközösség az a közeg, amelyikben én hiszem, nem csak hallhatóvá, hanem érthetővé is válik az Úr Isten útmutatása. Gondolom, hogy a mai együttes ökumenikus alkalmunkat jól példázza egyik református énekünk – ezzel fejezem be a mai igehirdetést – amely ének ezt kéri tőlünk:

Isten szívén megpihenve

forrjon szívünk egybe hát,

Hitünk karja úgy ölelje

édes Megváltónkat át.

Ú fejünk, mi néki tagja,

Ő a fény, mi színei;

Mi cselédek, ő a gazda

Ő miénk, övéi mi. (477. ének)

 

Igehirdetés az ökumenikus imahét kezdetén, 2004. január 19.