Naplójegyzetek
2003. december 3.
Esztergomba indulok. Fehérvár után varázslatos a látvány: mögöttem az éppen lenyugvó Nap, előttem a már feljött, hatalmas, de még fehér, kerek Hold. Jó volna megállni, fényképezni: fagyöngyök a fákon, a sötétszürkéből világosodó, majd felül még kék égbolton a színes és a szürke határán világító Hold…
Nagy a belvárosi templom. Ismerős arcok mindig vannak. Tele a hajó, hátul állnak is. Vannak, akik csak a beszédre maradnak. Utána Széll Kálmánnál vacsorázunk: fiának igazgatója voltam, neki iskolatársa (fölöttem járt kettővel Pannonhalmán). Nyugdíjas már ő is, második feleségét most temette el. Régi tanárainkról beszélünk, s közben „Hajni” képe jelenik meg újra és újra a beszélgetésben. (Érdekes együtt látni a múltat és a jelent, amikor az egymásra rétegeződött évek ráncokban ülnek ki egy homlokon…)
Hétfő: Délelőtt örülök a csendnek. Írok, dolgozom. Majd a plébánossal elindulunk a Kolping-házba ebédelni. Tíz évvel ezelőtti emlékek: üres ház, lerobbant, mellette színházterem, tervek: Kolping-iskola lesz belőle. Pár szót váltunk az igazgatóval, majd elindulunk, föl a Mária Valéria hídra, át Párkányba. Egyszer már tettem kísérletet, két évvel ezelőtt, de olyan tömeg volt, hogy másfél órát kellett volna várnom az útlevélkezelésre. Most két magyar határőr – az egyik szlovák, a másik magyar állampolgárságú – veszi kézbe az okmányokat, belepillantanak, s máris megyünk tovább, be a községbe. Magyar szó mindenütt, a hivatalos felírások kétnyelvűek, de a hirdetések szinte mindenütt csak magyarul. Beülünk egy sörözőbe, egy becherovka és egy aranyfácán sör után jövünk vissza a téli napsütésben. A Nap lassan lemenőben, kicsit várunk a hídon, szeretnék néhány jó fotót a Dunáról, fénycsíkkal, partvonallal. A víz megdöbbentően alacsony, itt-ott karók merednek ki (most kellene tisztítani a folyómedret, ha volna rá pénz meg energia).
11-én, szerdán megjön az ukrán küldöttség Hartyányi Jaroszlava vezetésével, tizenegyre jelezték, egy órát késnek. A templomban köszöntöm őket, az ukrán szöveggel nehezen boldogulok, de szívesen veszik a gesztust. Utána koszorúzunk odakinn a szobornál, középen az ukránok sárga-kék virágokkal teli koszorúja, jobbról-balról az önkormányzat, illetve az apátság koszorúja látható. Fényképezkedés, többször is, csoportkép, majd a prominensebb vendégek külön-külön a szobor-pár mellett. Később azonosítható: már ezeken a képeken is hiányzik a kereszt András király koronájáról… Felhívták a figyelmemet, hogy valaki leüthette. Minek ez a barbárság? Kinek használ? Mit nyer vele? A kereszt bántja? Vagy csak egyszerűen rombolni akar valaki?
A tetőtérben hidegtálak, vagy ahogy az egyik ukrán magyarul mondja: „hidegasztal”. Professzorok Párizsból, Münchenből, Kanadából, Kijevből: az ukrán éhínséggel-népirtással kapcsolatos konferencia volt a hetven éves évforduló alkalmából Budapesten. Kiállítás nyílt a Terror Házában. Van, aki huszonnégy évet töltött a gulagon, többen börtönben voltak. Az ukrán Pen Club elnöke, Ievhen Sverstiuk mondja nekem: két nagyszerű múzeum van a világon. Az egyik Izraelben, a Jad Vasem, a zsidó holokausztról. Meg a magyar Terror Háza, - a kommunizmus rémtetteiről. De miért nem tud erről a világ? Miért nem lehet beszélni róla? Mondom: megszűntetni is akarták… „Nem tudják megszűntetni. Mert ha bezárnák, még hangosabban beszélne!”
12-én könyvbemutató volt. Entz Béla bácsi könyvecskéje nagy sikert aratott: „Tihany mereng…” (Gyermek voltam Tihanyban). Megtelt a tetőtéri előadó. Présing Matyi beszélt Béla bácsiról, majd koccintás, és hosszú sorokban álltak, vártak a vendégek dedikációra.
December 14.
Advent harmadik vasárnapja van már, Gaudete-vasárnap: Örüljetek az Úrban szüntelen, újra mondom, örüljetek! – figyelmeztet ma a Szentírás. A tíz órás mise után bezár az Erzsébet-köri bazár, - több, mint 90 ezer forint gyűlt össze a szegények számára. Tegnap délben megérkeztek Kapuvárról szüleim. Van egy másik vendégünk is, Farkas Dávid, református teológus, aki velünk tölti a hétvégét. A pápai teológián egy szemináriumot hirdettek meg a szerzetességről, s a hallgatók feladatot kaptak: töltsenek el néhány napot egy szerzetesközösségben. Ő minket választott. A szombati esti mise után vesperást éneklünk a szentélyben, - kicsit kevesebben vannak, délután énekkari próba volt, kifagytak az énekesek… Tömött a templom, sokan eljöttek. Mali Kati orgonál, a gyerekkórus most mutatkozik be, nagy az izgalom. Nagyszerűen sikerült ez az estébe hajló délután. Utána megköszönhettem mindenkinek a szolgálatot, a munkát. A tetőtérben szép hideg-tálak, apró gyerekek bújócskáznak, mászkálnak az asztalok alatt. A felnőttek örülnek az ennivalónak, a süteményeknek. Nem akar véget érni a beszélgetés…
Szombat, december 20. Délután a ministránsok előadása a tetőtérben. Oscar Wilde: „A boldog herceg” , Csizmazia Zsolt, „Zsolti bácsi” a rendező, tele a terem, olyanok is vannak itt, akiket még sosem láttam a házban. Nagyszerű, hogy foglalkoznak a gyerekekkel. Igazi öröm ez (amolyan „lelkipásztori”). Az Erzsébet-körös asszonyok meg édességgel vendégelik meg őket az előadás után.
Kedden, 23-án még egy sereg levelet, üdvözletet kellett elintézni. De érezhető, hogy csendesedik a világ. Tervezem, hogy nagyot sétálok, de nem sikerül. Délután meglátogatom Égi Konrád ciszterci atyát a füredi szívkórházban. Régi jó barát, volt pannonhalmi diák, Szentesen volt plébános, nővéremék szentesi idejében többször megfordultam nála is. Most Borzaváron plébános. Szívműtét után lábadozik. Karácsony ünnepén áthozom majd a misére és ebédre.
Betlehemet állítanak az egyházközségi képviselőtestület tagjai a forrásbarlangban. Metsző szél szaggatja a színes lámpák fűzérét. Hamarosan megérkeznek a betlehemesek, cserkészek betlehemeznek, ügyesen, szépen, Bartus Sanyi vezetésével. Huszonegynéhányan járják a falut, énekelnek, játszanak. Mondhatnánk, hogy hagyományokat tartanak ébren, de sokkal fontosabb ennél, hogy közösség formálódik.
December 24.
Karácsony vigíliája. Reggel, a hajnali mise után olvasmányos imaóra, majd laudes, utána teszek-veszek, s nem váltom be a tervemet, hogy néhány órára kimenjek sétálni. Metsző, hideg szél fúj, a túlsó partnál végig fehérebb már a kékeszöld víz, - mintha befagyni készülne. Jeges csíkok jelennek meg itt is, ott is, kásás a víz. Ha nem volna ez a nagy szél, bizony már legalább jéghártya borítaná az egész Balatont, mint már a Belső tónál látszik, a madarak csúszkálnak a Belső tó vékony jegén.
Délután a gyerekek szokásos karácsonyi játéka van a templomban. Sokan megmozdulnak, nehéz összehozni egy ilyen eseményt egyetlen próbával. Tele a templom rokonokkal, kisebb gyerekekkel. Éppen megy le a Nap, amikor véget ér: csodát látunk minden nap, ahogyan a Nap megfutja, befejezi napi járását. A Betlehem a Forrás-barlangban már vonzza a gyerekeket. (Macska most nincs a szalmában, kinn kóborol egy kövér példány, lehet, hogy megtalálja a helyét…)
Vesperást énekelünk hatkor, majd vacsora. Az asztali áldás – most már szokás szerint – énekkel kezdődik: „Mennyből az angyal…” Négy versszakot is elénekelünk, lendülettel, karácsonyi lélekkel. Üdvözleteket olvasok fel, Pannonhalmáról, Bakonybélből, ismerősöktől, barátoktól. Előveszem azt a tábori fém levelezőlapot, amit édesapám küldött éppen hatvan esztendővel ezelőtt édesanyámnak az orosz frontról –1943-ban… Most mindketten itt ülnek velünk az ünnepi vacsora-asztalnál. Előkerülnek régi történetek, oroszországi emlékek. Karácsonyfa nincs az ebédlőnkben, de két gyertyatartón is ég három-három gyertya.
27-én, szombaton délelőtt aludni próbálok. Szól a telefon. „Igaz, hogy IV. Károly királyt boldoggá avatják? Mit fognak tenni Tihanyban?” Nem tudok pontos választ adni. Lehet. De a kálvária teljes helyreállítása ebből az alkalomból talán befejeződhet.
December 31. Délután ötkor van az év végi hálaadó szentmise, prédikáció. Kétszer annyit temettünk, mint amennyit kereszteltünk tihanyit. Kihalóban a község? Hálát adok a munkatársakért, a közösségekért, a ministránsokért, a hívekért. Tizedik alkalom, hogy itt állok az egyházközség előtt és beszámolót mondok. „A te szemedben ezer év miként a tegnap, úgy tűnik tova, és mint egy őrállás éjszaka.”
2004. január 1.
Ismét kimaradt egy lehetőség: a Himnuszt nem tudták együtt énekelni a rádió- és tévénéző- hallgató emberek. Vegyes kar, előadás, de nem közös imádság. Az elejét még úgy-ahogy tudják zümmögni az emberek, de a közepe előtt már szétesik minden. Ha egyszer megvalósulna, hogy a különböző emberek az évnek legalább ezen az egy napján, ebből az egy alkalomból, amikor átfordul az ó- év az újba, együtt énekelnék: Isten, áldd meg a magyart!
Körlevél, érseki körlevél van az év első napján. Teológus, szép írás Mária Isten-anyaságáról. Miután felolvastam, beszéltem a jövőről, a bizonytalanról, az egymásra utaltságról, a szétesésről, a vállalásról: „Az nem lehet, hogy ész, erő s oly szent akarat / hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt…”
Délután hangverseny, az első újévi koncert. Mali Kata muzsikál, szépen, tisztán, határozottan. Búlcsú konferál, ő a szervező. Sokan eljöttek.
Január 15.
Csütörtök: Tiszaújfalura indulunk ebéd után. Télies az idő. Telefonüzenetet küldök: négy előtt nem érkezünk. Mégis négy óra előtt már az újfalusi zárdatemplomot fotózom az útról, háttérben a napkoronggal. Előadás, a Biblia és a magyar költészet. Nem tudom, honnan, de vagy ötven hallgatója van. Másnap reggel szentmise rövid prédikációval, majd Magdolna nővért hozzuk Tihanyba. Fehérvártól havas az út. A Balaton partján a hóra ónos eső esik. Tihanyban Németh Katalin, Herczeg Ágnes és munkatársa, Edvárd meg Ther Tóni ül Farkas Imre szobájában, Hódos Gáborral együtt. A tér burkolását tárgyalják éppen.
Délután már fél ötkor tömve a terem a tetőtérben. Két video-vetítővel is dolgozunk, az előtérben is, a „pogácsa-teremben” is hallgatóság van. A szünetben megrohamozzák a könyves asztalokat. Csókay András agysebész az előadó, témája: „Az egész ember”. Impresszív az előadás, nem okfejtés, sokszor nem is tudom, miről van szó. De egy ponton hallatlanul hitelessé válik. A „szürke könyv”-ből, az „A te szavadra” című meditációs könyvemből olvas részletet az elején, a bűnös asszony és Jézus találkozásáról. Jézus nem elítéli a bűnöst, hanem felemeli, - de elítéli a bűnt: Többé ne vétkezzél… Amikor az életről kérdem, felforrósodik a levegő. Mi az élet? Szeretni-tudás…
Szelestey doktorék, Károlyi Gyuri Keszthelyről, Németh Csaba Révfülöpről, több orvos van még a szűkebb beszélgetésen. Kilenc órakor zárom az együttlétet.
Január 21.
Szerda: tíz órára jönnek a veszprémi múzeum munkatársai: Lackovits Emőke, Rainer Pali, Palágyi Szilvia és valaki, aki az igazgatónőt képviseli. Megérkezik Németh Kati és László Csaba is. Itt van Nagy Karcsi, - bonyolítani is kell majd. Szeretnénk kidolgozni a kiállítás alap-koncepcióját. Egy inkább történész jellegű koncepció meg egy életszerűbb elképzelés összehangolását kellene megcsinálnunk. A Tihanyi Alapítólevél lehetne a kiindulás. Mit alapított I. András király? Apátságot, bencés apátságot. Kik is a bencések? Mi a szerzetesség? Hogyan jelenik meg egy jól körülírható kultúra – irodalom, művészetek, gazdaság – az apátság vonzáskörében?
Február 21.
Szombat. Balatonfüred, polgári bál… Védnöknek kértek föl. Schmitt Pál a fővédnök, Horváth Balázs a másik védnök mellettem. Elmenjek? Vállaljam? Miért ne? Nem bálozni megyek, hanem a bálozókhoz. Azért, hogy ott szólhassak, olyan emberekhez, akikkel máskor nem találkozom. Legföljebb csak nagyon messziről.
Február 25.
Hamvazószerda van. Havas a táj. Délelőtt elkészítjük a bonyhádi előadást. A Mester és Tanítvány számára még várat magára a cikk… valahogyan nehezen veselkedem neki.
A gazda-tüntetéseknek talán vége lesz, - a híradóban késő este hallom, megegyezett a kormány a tűntetők képviselőivel. Kelet-Szlovákiában cigány-problémák vannak, rabolnak, betörnek, „Éhség-lázadásról” írnak, beszélnek. A belpolitika továbbra is feszült itthon.
Február 27.
Péntek: egész éjjel havazott. Reggel „karácsonyi” fotókat csinálok, vastag hótakaró van a belső udvarban, odakinn a fákon, bokrokon. De „Roskad a kásás hó, cseperészget a bádog eresz már…” – hallom József Attila sorát, ahogy kopog a csatornában az olvadó hólé.
A „csillagászati tavasz” első napján, március 1-jén kutya hideg van. Indulnánk Budapestre, Tibi az autóval csak nem áll elő. Mindkét első ajtó befagyott… Hátulról bemászom, beindítom, kijárok, - közben kiolvad a jobb első ajtó. Maradok a kormánynál. Utasaink is vannak, Erika Budapestre, Emmánuel Kenesére. Mire leérünk a fő utcára, kiolvad a másik ajtó is. Tibi átveszi a kocsit. A Patrona Hungariae iskola tanári karának tartok lelki napot Budapesten, a Magyar Szentek templomában. Kilenc után kezdünk, két elmélkedés, egy beszélgetés délelőtt, virsli, majd megint két elmélkedés, végül szentmise... Nem tagadom, élvezem az előadásokat. Sokat segít a számítógépes vázlat, néhány kép: jobban lehet ébren tartani a figyelmet. Écsi Gábor a plébános, Vadász Gábor nevű egykori győri diákom sógora.
Ragyogó napsütés odakinn: már hetek óta nem láttunk igazi napot. Ahogy lassan megy le a nap, úgy hasít át a fény a templomon, s ragyogtatja meg a főoltár tabernákulumának keresztjét. Mesés.
Beszélek is erről március 7-én, vasárnap: a fény-élmény a lényege a táborhegyi evangéliumi jelenetnek. Átlényegülnek a dolgok a fényben: az orgona, az oltár sarkának díszítőeleme, a tabernákulumon a kehely, majd Skolasztika szobrán a galamb, s alig múlik el egy perc, már Szent László szobrának arcán ragyog, majd ott halványodik el az alkonyodó fény.
Március 15.
Tavasz van. A kvadratúrában reggel még sok a hó, délutánra mind elolvad. Egy kotróhajó áll kinn, a szokásos helyen. Estefelé egy uszály jön, megindult az élet. Vitorlást még nem látni. Az ünnepség a kopjafánál sárban, hólében: nem tudni, pontosan hol is gyűlünk össze, s hol van az út, ahol a turisták átmehetnek. Így aztán mindenki mindenütt járkál. A Himnuszt és a Szózatot megint nem tudtuk énekelni: ha egyszer valaki olyan CD-t készítene, amely segít az éneklésben, nem pedig kizár belőle, de boldog volnék!
Március 18.
Csütörtök: reggel már izgatottan álljuk körül az I. András szobrot, várjuk a darut, a betonkeverőt. A helye már ki van jelölve, a gödör kiásva. Telefon: nincs beton… Idegeskedés… A daru megérkezik, „letalpal”, a munkások „befüggőzik” a szobrot, hogy majd be lehessen állítani úgy, ahogy az eredeti helyén állt. Igazi attrakció, amikor a hatalmas daru megfogja a hevederekkel körülvett szobrot, amelyen védő bugyoláló ruha is van már. „Először csak megemelem, elszakad-e a betontalpazattól.” Elszakadt. „Majd öt-hat percig csak tartom, nehogy leszakadjon. Meglátjuk, bírja-e a kötés.” Bírta. Ekkor egyetlen lassú fordulattal átkerült a nem magasra emelt bádogkirály a gránittalpazattal az új helyére. Négy köbméter betont öntöttek alá, abba állították. Körbeszaladgáljuk, jól áll-e, milyen a nézet, merre mutasson a keze, hol legyen a fölírás. Egész fotósorozat készült. A darusok kezébe adtam két-két fényképlapot, egy-egy üveg borral: Köszönjük! Megkönnyebbültünk, nem is kicsit.
Délben megérkezik az UCIP – a katolikus újságírók nemzetközi szövetségének – elnöksége, harminc ember, argentín, amerikai, angol, olasz, spanyol, francia, svájci, német, szlovák, orosz, szlovén, libanoni, indiai, afrikai, japán (nem tudom, melyik nációt felejtettem ki). Volt japán, aki Németországban él, volt fekete afrikai, aki Japánban igazgat egy intézetet… Halászlé, túróscsusza, beszélgetés a tetőtérben, séta az Echo-dombra, hangverseny a templomban, uzsonna-borkóstoló a Regében. Mennyi kérdés, mennyi különböző ember! S csodálkoznak rajtunk: nem is tudom, mit gondolhattak rólunk? Mintha valami primitív tengeri szigetlakókat vártak volna, s Európát találtak… Szikora Józsi, a MAKUSZ (magyar katolikus újságírók szövetsége) elnöke nagyon örül, jól érzi magát a társaság. Mi pedig kinyúlunk, a szó teljes értelmében…
Március 25.
Esik az eső Gyümölcsoltó reggelén. A templom előtti tér tatárdúláskor sem nézhetett ki így: sártenger, dagonya, kanalas gépek forognak, teherautók berregnek. Murvát hoznak, leöntik, szóval látni, hogy történik valami. De mikorra fejeződik be? Mi lesz itt a nagyhétre? Csak remélni tudok.
Este ünnepi mise, koncelebrálunk: Tibold, Keve, Hildebrand, Gellért és egy volt pannonhalmi diák, Boros Zoltán (Valér osztályából, 79-ben érettségizett). A szentségekről beszélek, a jelekről, a kegyelemről, - fölkészítve az embereket a szombati betegek szentségének kiszolgáltatására. Czégai Laci a szószékről veszi, este már láthatom a beszédet a helyi televízióban. Talán megmozdulnak az emberek. Talán elgondolkoznak.
Ismét tél van. Esik a hó. Pannonhalmára indulunk, március 26-án reggel. Konvent-káptalan, a téma: a munkatársak. A bevezető előadást nekem kell tartanom. Mire Pannonhalmára érünk, alaposan elfáradok: hófúvások nehezítették az utat Eplény után, Gézaházánál ismét. Hildebrand, Tibold és Emmánuel az útitárs. Félix nincs jól, Keve nem jön. A hangulat a gyűlésen jó, négy előadás után megindul pár hozzászólás alapján valami önvizsgálat-szerű gondolkodás. Bárcsak képesek volnánk pozitív élményeket megosztani egymással!
Az esti mise előtt a keresztút helyett a gyermekek passiójátéka. Csizmazia Zsolt a vezetőjük. Komolyan, szépen csinálják. Utána lelkigyakorlatos beszéd.
Szombat, március 27. Szeretném, ha készülni tudnék az esti liturgiára, a betegek szentségének kiszolgáltatására. Állandóan szól a telefon. Hol ezért, hol azért. Egyszer sem olyan ügyben, amit most kellene elintézni, s amit nekem kellene megtennem. Valami furcsa idegesség vesz rajtam erőt. Próbálok imádságot írni: ebben az állapotban nem megy. A liturgikus szövegeket lemásolom, rendbe teszem. Veszprémből keresnek, délután Varga Pista jönne olasz vendégével. Jöjjön minél előbb... Képet kellene továbbküldenem az egyházközségi újság számára, másolni kellene, de előtte megtalálni… A számítógép rendre „lefagy”. Végül sikerül. Fél négy körül megjönnek a veszprémi vendégek, a rektor, két római teológus és a római vendég-professzor, moralista. Ilyenkor érzem, hogy olaszul jobban kellene tudni.
Este a templom majdnem megtelik. Idősek, betegek ülnek a padokban, hozzátartozókkal. Amikor megkenem olajjal a homlokukat és kezüket, szemükbe nézek. Erőt kapok tőlük. Bizalommal állnak, Istentől várnak erőt, segítséget.
Március 31.
Holnap április 1-je. „Igazolványt” készítek a kőműveseknek: talicska-vezetésre (de csak egykerekű talicskára) jogosultak visszavonásig… Várom a hatást, mi lesz holnap.
Csütörtök. Reggel a templom előtt Frici bácsi mondja: Találjunk ki valamit a Marcinak, mert nagyon várja… Nincs időm rá, mondom. Nem megy mindig. Körbejárom a munkásokat, majd kezdődik az irodázás. Megérkezik Németh Katalin egy úrral, aki a tetőtér klimatizálására hoz érdekes ajánlatot. Majd a „Push and Pull” cég „Euro-konform kirendeltsége” feladójú, „Főhatóság” bélyegzővel ellátott borítékját Németh Kati átadja Frici bácsinak. Nagy az ujjongás a kibontáskor: megvan az április 1-jei bolondság, a talicska-igazolvány. Csoportkép is készül az igazolványokkal együtt.
Áptilis 4.
Virágvasárnap, szép, napos idő, igazi tavasz. Virágban minden. Mandulák, barackok, cseresznyék… Tele a templom. Passió, idegenek (Ausztrália, Salzburg, Németország, meg ki tudja, még honnan). Délután ötkor előadás Várpalotán egyházközségi képviselőtestületi tagoknak, hatkor mise, nagyböjti beszéd. Visszafelé esik az eső. Végre, ismét…
Április 5.
Jönnek a füredi tűzoltók, bejárás, ismerkedés a tereppel. A tűzoltók közül valaki segítséget kér a szakdolgozatához. A rendtörténetben találunk anyagot a várkapitányok idejéről. Valamikor majd kijön, hogy olvashasson, jegyzetelhessen. A templom előtt megkérdem: mit csinálnak még? „Kitoljuk még a létrát, meddig ér föl…” Jó, megyek, fotózni érdemes, nem mindennapi az ilyen látvány. Kinyúlik a létra, emelkedik a tornyok felé. „Nincs kedve fotózni a létráról?” Beszállok a kosárba, emelkedünk, minél magasabb, annál nagyobb a kilengése. Kitárul a panoráma. Szép a rálátás a burkolatokra. A belső udvar, a kvadratúra csodálatos. A torony fazsindelyezése érdekes. A torony mellett nagyszerűen látni a kis-kálváriát, meg a IV. Károly kálváriát. A fák még nem lombosak, az utak kirajzolódnak. Körbefotózom a panorámát. Lentről mindenki fölfelé néz: róluk is készül fotó. Nem mindennapi élmény ez a létra-utazás.
Április 9.
Nagypénteken reggel a padok majdnem megtelnek a zsolozsmára. Kovács Győző – fölöttem járt egy évvel, mohácsi zenetanár – is énekel olvasmányt, siralmat. Szépen. Majd tízkor előadást tartok: Magyarság, Európa, kereszténység. Fogalomtisztázás ez tulajdonképpen. Bármit mond az ember, azonnal politikai felhangjai vannak. Nem lehet közömbösnek maradni.
Félix vezeti a keresztutat a Kálváriánál délután háromkor. Mennyi ember! Nemcsak tihanyiak és vendégek, hanem szomszédos meg távolabbi községekből is. Úgy látszik, hagyományt lehet teremteni ennek a keresztútnak. Készítek néhány fotót: így, emberekkel tele a domboldal ritka látvány. A háttérben az apátság, a stációk tövében aranylik az aranyeső… Éjféli misén nem szoktak annyian lenni, mint most a nagypénteki liturgián. Fegyelmezett tömeg, - nem is tömeg, közösség. Szép az énekkar éneke, több, mint húsz ministráns az oltárnál. A mellékoltárok dobogóin is ülnek. Négyen áldoztatunk.
Háromnegyed kilenckor a tetőtérben a Duna TV-n nem sokkal korábban sugárzott filmet vetítjük: „Párhuzamos gondolatok”, az Udvardi Erzsébettel készített keresztút az alapja. Tíz óra után Szemenkár Mátyás telefonál meghatottan Spanyolországból. A Keresztút az ő unszolására jött létre. Boldog, hogy valamivel hozzájárulhatott ehhez az alkotáshoz.
Április 10.
Nagyszombat: visszafelé lapozok fejben a naptárban. Zsolozsma, megbeszélés német esküvő ügyében, majd tizenegykor a feltámadási liturgiában keresztelendő két kisgyermek fogadása a kápolnában. Délután előadás: a Bencés Regula mint az európai demokrácia kezdete… Szép mindig a vigília-liturgia, az olvasmányok, néhány szavas kommentárral, - rengeteg ember, négyszázhúsz gyertyát osztottunk szét, s legalább minden harmadik keze üres volt… A tűzszenteléskor szemerkél az eső. A mise végén nem megyünk ki a körmenettel. Harsog az ének a templomban: Feltámadt Krisztus e napon… Égnek a gyertyák, a villanyokat leoltjuk. Amikor a Te Deum-ot kezdjük, újra kigyulladnak a lámpák, ott a kereszt a fehér lepellel a szentélyben, s a Feltámadt Krisztus szobra a szentélyzáró rács előtt.
Ételszentelés: sonka, tojás, kalács… A kalács-darabkákat leányok osztják a liturgia végén a templom előtt. Igazi ünnep, leírhatatlan ereje van. A tetőtérben a vendégekkel agapé, sonka, bor, beszélgetés. Vannak, akik messziről jöttek…
Szombat, április 17. Hónapokkal ezelőtti álmaim (és naptárom) szerint ma horgászni mennék. Köd van, hűvös az idő, szemerkél az eső. Délután gyülekeznek a kiállítás-megnyitóra. Már húsvét vasárnapja óta láthatók a kiállítások, de az igazi megnyitó ma van. Hertay Mária – nyolcvan fölött van – grafikus és tűzzománc művész tárlatát Gyulay Endre Szeged-Csanád-i megyéspüspök nyitja meg. Opel Corsa-jával egyedül, sofőr nélkül érkezik. (Hetven fölött van…) Madarassy István szobrász kiállításának megnyitója Dávid Katalin művészettörténész (valamikor a hatvanas évek elején hallottam először – több, mint negyven éve – kiállítást megnyitni Pannonhalmán a képtárban). Szép számban egybegyűlnek a vendégek. Amolyan ünnep ez, „újesztendő”, szezon-nyitó találkozó. Ismerős és ismeretlen arcok, barátságos találkozások. Ez a fantázia ebben a munkában. Gyulay püspök megnyitóbeszéde vége felé szubjektív lesz: belső zsebéből kiveszi püspöki mellkeresztjét, tűzzománc munka, Hertay Mária alkotása.
Április 27.
Kedden délután jutok Chevetogne-ba, Hölvényi Gyuri Brüsszelből leröpít az autópályán. Cérnavékonyságú út vezet a volt kastély-kolostorhoz, ahol 1970-ben jártam először. A bizánci templom már állt (1957-ben építették, most már a freskóit restaurálni kellene), a latin templomot három évvel ezelőtt láttam először (puritán, tiszta, szép). A monostorok: oratóriumok/laboratóriumok Európában… Két nap fárasztó együttlét, sűrű program, érdekes előadások, francia a konferencia nyelve (de jó volna nem csak érteni, hanem beszélni is). Hol angolul, hol olaszul, néha németül szólal meg valaki, de van alkalmam oroszul is beszélni. Hilarion Alfejev, a fiatal berlini orosz püspök barátságos, tudós ember, hozzá tartozik most a magyarországi orosz egyházmegye is. Meghívom Tihanyba. Joszif Pusztutov protojerej már régebbi ismerős, Aachenben parókus (mintha félretették volna Nikodim leningrádi metropolita egykori titkárát…). Érdekes jelenség a lembergi görögkatolikus egyetem rektora, Borisz: vele is oroszul beszélek, a kolostoriak angolul érintkeznek vele. Hosszú, szép bizánci zsolozsmákon veszek részt, csendben vagyok, hagyom, hadd hasson rám a sokféle régi-új találkozás. A temetőben néhány fényképet csinálok, harmincnégy évvel ezelőtt fényképeztem Lambert Bodouin atya sírkeresztjét, az ökumenikus mozgalom nagy apostola volt ő. Szembe süt a nap, harsognak a virágok, csillog a harmat a füvön. Húsvéti idő van: „Christos anesti ek nekron…” - Krisztus föltámadt halottaiból…
Mindig élmény találkozni a ciszterci apáttal, André Louf-fal, a ma élő talán egyik legmarkánsabb spirituális egyéniséggel. Érdeklődik a pannonhalmi fiatalok után. Imáit kérem.
Május 4.
Holnaptól hat forinttal drágul a benzin, tagjai vagyunk az Európai Úniónak május első napjától. Mögöttünk a tihanyi Európa-napok (számomra csak a vasárnapi szentmise jelentett feladatot, francia, lengyel, német és székelyudvarhelyi vendégekkel, öt nyelven olvasott evangéliumi részletekkel, szép énekkari szerepléssel). Mögöttem egy budapesti út május 2-án, vasárnap délután: Platthy Iván édesapjának, Gyuri bácsinak emlékkiállítását nyitottam meg a Zoborhegy-téren, a Regnum-templom közösségi részében, sok-sok ismerős, régi jó barát, munkatárs jelenlétében. Pregun Pistával koncelebráltunk utána, majd zuhogott, dörgött, igazi nyári zápor esett, ömlött az eső. A Balaton lassan magához tér: szombaton, május 1-jén Ábrahámhegyen kinn voltam Ninausz Gyuriéknál a stégen. Kézzel elértem a vízet (tavaly hasalva sem), kövér keszegeket fogtam, napoztam, két órán keresztül élveztem a szelet és a napsütést. Majd családi ünnepség: igaz, nem teljes családi találkozó, de mégis négy generációs találkozó. Dédapa (édesapám), nagyapa (Emőd öcsém), apa (unokaöcsém, Péter) és a kisfiú, Bence… Mindez anyák, nagyanyák, dédanyák napja előtt, közös ebéddel. Öröm volt látni sugárzó szüleimet dédunokájukkal.
Május 7.
Kolozsvárra fél öt körül érünk. Kezemben a leírás: Torda felé, az út kikerüli a várost, föl a kapaszkodón, majd a villamos mentén a körforgalomig, aztán tovább, a Pritax benzinkútig. Ott jobbra, panelházak között, majd megint jobbra, földúton, meredeken, új házak között, s a tetőn a Manréza-központ. Tudták a jezsuiták, hol vásároljanak telket: arra terjeszkedik a város. Külön a lelkigyakorlatos ház, külön a kolostor, közte kis tó, mesterséges, este harsog a békakuruttyolástól a magas fallal körülvett terep. Olasz a házfőnök, van lengyel is a közösségben, egy szem magyar, Szőcs Laci (Emmánuelt ismeri, meg Bálintot Pannonhalmáról), meg fiatal románok. Cserkésztalálkozó, magyarok: Arató László vezetésével tartják az őrsvezető képzőt. Tibinek azonnal vannak ismerősei. (Nekem is.)
A romániai női szerzetesrendek elöljárói konferenciájának házába megyünk, Tarzicia nővér Székelyudvarhelyről az egyik fő szervező, ő visz be a városba automata sebességváltós öreg Golfján, át a nyüzsgő városközponton, el a pályaudvar mellett, majd be egy utcába, ahol föl van szedve az út és behajtani tilos, de tele van autókkal. A házat félkészen vették, praktikusabb is lehetne, de jó, hogy van. Itt vacsorázunk vagy tizenöt-húszan, utána az előadóteremben körbe üljük a gyertyát, képeslapokat választunk ki, s vallunk önmagunkról. Kezd formálódni az egymásra hangolódó közösség.
A Golf este nem indul be, a dévai Antal atya visz föl – ő is a Manrézában kap szállást – mikrobusszal, batyuval a hátán. Reggel ragyogó napsütés, odalenn a város, itt fönn kristálytiszta kontúrok, árnyékok, színek. Reggeli a jezsuita közösséggel (mintha Miskolcon lennék a jezsuitáknál). Kisebb nyelvzavar, de megértjük egymást. Kilenckor kezdődik az első elmélkedés, a Jézus-ima a központi téma, a cél pedig, hogy tudatosítsuk szerzetesi életformánk kihívásait. Kávészünet, majd újabb előadás, utána szentmise. Ebéd közben – nincs ülésrend, amolyan büfé van – lehet beszélgetni az emberekkel. Vannak szatmári nővérek – tőlük tudom meg, hogy Florentina nővér, a pannonhalmi egykori „főnéni” egy hónapja meghalt. Szlovák származású főnöknőjük is itt van, jól beszél magyarul. „Félreszólásain” ő maga is jókat derül: nem szeretne Esztergomban meghalni, mert ott a halottakat „meghámozzák” (elhamvasztják). Meg ültetett „mászópaszujt” is már (futóbabot)… A szociális testvérek között is több ismerős van, van, aki Tihanyban is járt egy hétre, van, akit gyűlésükről ismerek. Egy csomag Zarándok-ot hagyok náluk, mindegyik közösségnek jut belőle.
Május 21.
Péntek: nyári napsütés, a tér rendezett, már reggel nyolc körül megjelenik a robbanóanyagot kereső kutyás kormányőr (vagy tűzszerész?). Aztán fokozatosan jönnek a többiek, egész csapat várja már a vietnámi államelnököt. De előtte kilenc órakor bírósági delegáció, Füreden van jogász-kongresszus, Horváth György bírósági elnök hozza őket. Németek és izraeliek. Magyarul beszélek, két nyelvre fordítják (a zsidók számára az angol a közvetítő nyelv). Átadom őket Bakos Péternek, ő a vezetőjük, de előbb az izraeliekkel elénekelem: „Evenu schalom alehem…” Megdöbbenve figyelik, majd éneklik együtt velem a népszerű béke-kívánságot. A németektől németül köszönök el.
A vietnamiak két részletben érkeznek. Először két buszra való sajtós, gazdasági ember: amint kiszállnak az alsó parkolóban, azonnal mennek a butikok felé. Hogy lesz ebből egységes csapat? De ez már nem az én dolgom.
Az államelnöki konvoj nyolc autóból áll, hatalmas Mercedesek, fölvezető csíkos rendőrautókkal. Fotósok, sajtósok – de a magyar hírközlés (legalább is számomra) látványosan hiányzik. Nem is jelenik meg a tihanyi látogatásról semmi a sajtóban.
Templom, barokk csillogás: aki csak teheti, fényképezkedik a csillogó oltárok előtt. Az altemplomban beszélek a kultúrák találkozásáról meg a magyarság szent helyéről. Kimegyünk panorámát nézni, vitorlások mindenütt, kirándulócsoportok itt is, ott is. A biztonságiak vezényelnek: lassabban… Amikor elmondom, hogy orosz szakos tanár is vagyok, közös nyelvet találtunk a szocialista Vietnam államelnökével…
Május 23.
Sietek Gyugyra Tibivel és Bulcsúval. Pappászentelésem 40. évfordulójára kaptam ezt az ajándékot: még sosem szenteltem templomot. Most ez történik.
A kompnál várunk. Ma változott a menetrend. Gyugyon meg ránk várnak. Az utolsó pillanatban érkezünk. Szép menet megy föl a templomocskához, templomos lovagok, zászlóval, utánuk három huszár, európai uniós zászlóval… Változnak az idők. Az egyiknek hatalmas bajusza van, sarkantyú a csizmákon, de lovak nincsenek. Őket követem a polgármesterrel, majd utánunk Gyenesei István, a somogyi megyei közgyűlés elnöke, Kolbert István, a Balatoni Fejlesztési Tanács elnöke, meg a belügyminiszter-asszony, Lampert Mónika.
Templomi énekek hangja követ minket a sokaságból. A templom előtt azonban beindul a zene, a „Honfoglalás” slágerei… „Szállj, szállj, sólyomszárnyon, három hegyen túl…” A jámbor nénik, népviseletben ugyanúgy éneklik, mintha a Boldogasszony Anyánk szólna…
A templom déli falánál, a szép román kapu mellett szabadtéri oltár, egyik oldalán furcsa sátor-képződmény (az igazit az éjszaka letépte a szél). Az oltár szélén hatalmas márvány pápa-szobor, kettő van belőle a világon, mondják… „Hallgassuk meg a Himnuszt” – szól a felszólítás. Azért mégis elénekeljük. Polgármesteri köszöntő, a megyei elnök üdvözlő szavai, Kolbert István rövid beszéde, majd Lampert Mónika következik, nem messze tőle áll testőre. Milyen szép emlékei vannak a gyerekkori búcsúkról, amikor nagyanyja vitte őt a templomba, míg édesanyja otthon főzte az ebédet… Emléklapok átadása, majd rövid beszámoló a felújításról. A plébános, Gyuricza Károly megkapja a kulcsokat, bemegyünk, liturgikus ruhát öltünk, és elkezdődik a megáldás szertartása. Míg átöltözünk, odakinn elektromos hangszer kíséretével szól az ének, a polgármester kívánsága: Jézus szíve, szeretlek én… Az áldó imádság után körbejárjuk a templomot, meghintem szenteltvízzel. Már ragyog a nap, egyre festőibb a táj, a somogyi dombok, a zöld fák, a fölfelé kanyargó út.
Két lábbal a földön állni, ugyanakkor az égre tekinteni, biztos igazodási pontok, a csillagok felé… Mennybemenetel ünnepe van. Jézus konkrét személy volt, konkrét helyen és időben. Kereszténységünk is mindig konkrét. Nekünk most van az időnk. Itt, Magyarországon, Európában, keresztény gyökereinket vállalva kell élnünk. „A szél kihívásaira a fa gyökereivel válaszol…”
Május 29.
Hibbére indulunk, Szlovákiába, a Tátra tövébe. Kicsák Tamás a kísérőm, sofőröm – volt győri diák, bátyja görögkatolikus lelkész Tiszaújvárosban. Tibi cserkész-esküvőn, Búlcsú a pünkösdi szervezésekkel van elfoglalva. Rá a kompra, az autópályára, át Budapesten, el az állatkert mellett, irány Vác: kis bolyongás a 2A jelzésű út előtt. Balra a Börzsöny, lassan sötétedik, szép májusi nap van. Rétságon tankolunk, Hontnál vacsorázunk, a határon két magyar nyelvű határőr – egy magyar és egy szlovák állampolgár – belenéz az útlevelünkbe, s máris Ipolyságon vagyunk. Cserebogár-rajzás, hatalmas koppanások a szélvédőn. Néha lepkék csapódnak szét. Zsolna után egy négysávos autóúton vagyunk, térképemen nem szerepel. Gábor Berti intézte a szállásunkat, Badin-ban, a besztercebányai egyházmegye új szemináriumában lesz helyünk. Csak éppen nem tudunk letérni az útról… Kis bolyongás az esti félhomályban Besztercebányán és környékén. Megtaláljuk a németek által is megirigyelhető új szeminárium-épületet, amelynek előtere inkább hasonlít egy szállodáéra, mint egyházi intézményre. Valahonnan lentről – fél emelettel lejjebbről – ének hallatszik. A rektor és vicerektor kedves, barátságos. Egy üveg tihanyi bor mint magyarországi üdvözlet bizonyára nem fölösleges. Reggel hatkor kelek, háromnegyed hétkor ragyog a nap, harmatos az autó teteje, pünkösd napja van. A kápolnában jó eltölteni néhány percet. Reggeli: a rektor odaül hozzánk, mint jó házigazda. Pár szót váltunk a növendékekről: más nemzedék ez, sok odafigyelést igényelne.
Május 30.
Poprád felé vesszük az utat, vasárnap van, pünkösd: a falvakban templomokba igyekvő, ünneplő ruhás emberek. Hegyek, szerpentin, dús növényzet, zöldell minden, magasabban vagyunk, most virágoznak itt a gyümölcsfák. Hibbe előtt néhány fotóra megállunk: a háttérben merednek a hegyek, részben felhőben, részben kristálytisztán.
Régi templom, koragót ívek, alacsony kapuzat, barokk oltárkép: Szent István, Szent László, középen Szent Imre. Érdemes volna tudni a többi szentet is a képen. „Mindenszentek” a templom titulusa. A templom bejáratától balra áll az emlékoszlop, a magyar és a szlovák kulturális minisztérium állíttatta a magyar reneszánsz költő halálának 410. évfordulója alkalmából. Ennek a templomnak kriptájában nyugszik Balassi Bálint.
A plébánia földszintje a 13. században épült. Emelete a 15. vagy 16. században, - stukkója színezve, a magyar címernek érdekes változata, piros-fehér-zöld színekkel, árpádsávval, hármas halommal, kettős kereszttel.
Bartal Tamás jászóvári apát a főcelebráns, egy fiatal növendék jött vele. Szlovák-magyar a mise, szlovákul szólnak az énekek, szlovákul prédikál, az egyik olvasmány szlovák, a másik magyar, az evangélium mindkét nyelven elhangzik. Az ő beszéde után én az oltártól szólok, kérem a követségi tolmácsot, jöjjön a felolvasó állványhoz. Pünkösd van: a nyelvek csodája, emberek megértik egymást. Hídépítésre van szükség nem csak kelet-nyugat, hanem észak-dél, dél és észak között is. Balassi Európában élt, a reneszánsz Európában. Vándor volt, de nem hazátlan („Ó, én édes hazám, te jó Magyarország, / ki kereszténységnek viseled paizsát…”) Ember volt, bűnös, esendő: „Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét…” Harmóniára, békességre törekvő ember, aki tudta, hogy békesség, igazi csak onnan fölülről jöhet az ember számára: „Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr…” Áldást Istentől vár életére, tudja, hogy nem az ember az ura ennek az életnek. Ezt a versét lengyel nótára írja, lengyel az alcíme is: „Bohoslow nas…” – „Áldj meg minket, Úr Isten az te jó voltodból…”
Örülök az együttlétnek. Annak, hogy pünkösd napján – „áldott, szép pünkösdnek gyönyörű ideje” – megérthetjük egymást. Fontos volt számára szerelem, barátság, mérték: „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…” S idézem Mécs Lászlót is: „Ha a mérték tönkrement, senki, semmi meg nem ment!”
Szokatlan dolog: a prédikáció végén tapsolnak.
Kedd, június 8. Hajnalban kelek. Világos van. A vízen halványak a színek. Korán mondom a szentmisét, egyedül. Negyed hétkor indulni kellene. Tibinek telefonálok. Hiába szóltam az üzenetrögzítőjére tegnap, nem hallgatta meg. Végül útra kelünk. Balatonfüreden felvesszük Toldi Évát, a Veszprémi Napló újságíróját. Média-hajó indul a Lánchíd mellől, az akadémia épülete alól. A Rákóczi hajó ez, dübörög, zörög, nagy, sokan ráférnek, de az alsó szinten az előadások számára kicsi a hely. A Napközben rádióműsor is foglalkozik az eseménnyel, napokkal ezelőtt adtam egy interjút én is. A téma a katolikus rádió helyzete, meg a tíz éves Keresztény Élet újság, valamint a vallási turizmus. Ebben vagyok érdekelt, mint kerekasztal-résztvevő. Megpróbálok világos különbségeket tenni, fogalmakat tisztázni: az egyházak műemlék épületeire kapott állami támogatás nem „könyöradomány”, hanem a létezésük következtében termelődött adóbevételből való jogos részesedés, annak visszafordítása az eredeti cél érdekében.
Nagymaroson áll meg a hajó, fullasztó melegben fölmegyünk a templomhoz, a plébániához. Rádióknak, újságoknak kell rövid riportot adnom. Gyalog megyünk a komphoz, Tibi az autóval Visegrádon vár. Virsli, sör a büfében, a hatalmas ernyő alatt legalább jár a szél. Legszívesebben leheverednék a vízpartra, s nem csinálnék semmit…
Június 13.
Vasárnap van, Úrnapja. Esik az eső, nem lesz körmenet. Reggel fél nyolckor kezdődik az ünnepi mise, kevesen vannak, nincs tele a templom. (A tíz órás szentmisén azonban szépen megtelik.) Részt vesz a tíz teológus, négy diákonus van közöttük: a szentmise végén megtartjuk a templomban a körmeneti szertartást, felolvassuk a négy evangéliumot. Szebb, mintha kinn, a szabadban kóvályogna néhány ember éneke. Idebenn harsog, szépen szól. a főoltárnál, a Mária-oltárnál, a Jézus Szíve oltárnál, majd ismét a főoltárnál van a négy stáció.
Fél tizenegykor elmélkedés: az Eucharisztiáról beszélünk.
Június 15.
Kedden reggel Farkasné Mária néni találkozik a teológusokkal. Nekem Pannonhalmára kell sietnem, rendkívüli főapáti tanács. Therék a második beszélgető-előadók ezen a délelőttön a lelkigyakorlatban. Nekem marad estére, vesperás előttre egy találkozásom, meg vacsora után egy összegzés, majd az altemplomban elmélkedünk: megfaragva lenni, elfogadni egy tervet, egy konstrukciót, irányban lenni, egymás terhét hordozni… Úgy érzem, megérintette őket a hely szelleme, mint annyi más embert már ezen a helyen.
Hétfő, június 21. Virágzik az ökörfarkkóró, megszámlálhatatlan példányban. Keresem a látószöget, a tornyokkal együtt szeretném fotózni. Entz Béla bácsi és egyik fia is kinn csodálja a csodát, fényképezőgéppel a kezében. Majd csángó gyerekek jönnek, Nyisztor Ilonka a vezetőjük. Népviseletben vannak. Csodálják őket a turisták. Meg fényképezik. Múzeumi tárgyak? Remélem, nem. Csillogó szemű, eleven gyerekek, akik megilletődötten énekelnek a lépcsőn, majd András király sírjánál. „Ó, Szent István, dicsértessél…”
Június 25.
Nagybajcsra indulok, győri osztályomból néhány család szokásos nyár eleji találkozója lesz Vadász Gézáéknál. Hűvös az idő, van, ahol kevesebb, mint tíz fokot mutat az úton a hőmérő. Bajcson azonban már derül az ég alja, tizennégy fok van, fő a halászlé, készítjük a sűrű alaplét. Évről-évre visszatérő szertartás ez. Most hiányolják a szokásos nagy harcsafejet… Még nincs meg az „ezévi” nagy harcsánk az ünnepekre.
Június 27.
Vasárnap, Szent László napja. Hétkor már Révfülöpről indulunk tovább Kapuvárra. 65 éves házassági évfordulós hálaadó szentmise a kapuvári nagy templomban. Tele a templom. Régen mondtam már itt szentmisét. De hol másutt legyen a hálaadás, mint itt: ezer szál köt bennünket Kapuvárhoz és ehhez a templomhoz. Itt voltunk elsőáldozók, nővéremet kivéve itt kereszteltek minket. Negyven évvel ezelőtt itt mondtam újmisémet…
Pápai Lajos megyéspüspök levelét Kapui Jenő plébános olvassa fel, átadja a pápai áldás dokumentumát. Köszönti szüleimet az egyházközségi elnök, Dukai Miklós, Emőd öcsém osztálytársa. Köszöntőt mond a KÉSZ nevében Hámori György iskolaigazgató. Örülök, hogy Kapuvárra mentünk ezzel az ünneppel. Mindannyian alaposan elfáradtunk: feledhetetlenül szép volt ez a nap.
Július 3.
Délután csodaszép ünnepség Óbudaváron, a szentély alapkövének letétele. Tilmann atya a főcelebráns, még hárman vagyunk papok. Sok fotót csinálok. Az egyik: a kehely az oltáron, mögötte elmosódó alakok, kezek, tekintetek. A kehely azonban kristálytiszta…
Július 9.
A galgahévízi polgármester öt órakor jelentkezik: Atya, hol vagy? A mogyoródi kijárónál… Tizenöt-húsz perc, s megérkezünk. Várnak. Jön a két lengyel szalvatoriánus atya, jól beszél mindkettő magyarul. Hála a múltért, könyörgés a jövőért. Kinn, fenn egy dombon, remete-emlékmű tövében, német fúvószenekar játszik. Huszárok, ősmagyar ruhás lovasok, íjászok, színes sereg. Egy-két népviseletes néni, két betyárnak öltözött kisfiú a lovak mellett. A lovak árnyéka, feje érdekesen rajzolódik ki a földön. A sátor alatt az oltárnak még nyoma sincs. Majd izzadva hozzák a „kellékeket”, valami félreértés miatt nem érkezett föl a dombra a miséhez szükséges szerek, eszközök csomagja. Öten koncelebrálunk, hárman vezetik az éneket: a polgármester bátyja, a polgármester és még valaki harmadik. Ministránsok, rendben fölöltözve. Tűz a nap, bár lassan kezd lejjebb menni – hat óra szépen elmúlt.
Július 11.
Szerdán Óbudaváron mondom a szentmisét. Kicsit korábban megyek, Felső-dörgicsén megállok a templomromnál, az evangélikus templom mögött. A múltkor feltűnt a napsütésben a rom homlokzatán a kereszt-ablak.. Valószerűtlenül kék az ég mögötte.
Az óbudavári házban kilencvenen vannak, a többség kisgyerek. Négy gitár kíséri a harsány éneket. Áldozáskor, amikor a kelyhet iszom ki, egy kisgyerek hangosan kérdi: „Miért issza meg?” Áldás előtt mondom: adós vagyok egy válasszal. Azért ittam ki, mert – orvosság. A lélek orvossága. Testnek, léleknek orvosságra van szüksége. Köszönjük, hogy Jézus maga az orvosságunk, életünk erősítője.
Július 17.
Hajnalban nagy a csend Ábrahámban Még csillagok ragyognak, amikor indulok. Szellő sem leng, kapásjelző sem mozdul. Hajnalodik. Világosban megrebben a nád a poszáta pálcikavékony lábaitól. Odakinn a csónak kikötésére levert karó szépen zöldell… Mellette a másikon, a szárazon sirály ül. Négy búbos vöcsök húz el előttem. Siklók, hol nagyobbak, hol kisebbek. Apró keszeget fogok hármat, egy nagyobb dévért, két kisebbet: szüleimnek a jövő pénteki hal, de csak ennyi.
Édesanyám: „Nekem az is öröm, hogy a primulák a fenyő alatt kivirágoztak. Meg a rózsák, a kicsik, amiket tőled kaptam. Úgy visszavágták, azt hittem, semmi sem lesz belőlük. Látod, milyen szépek…”
Július 18.
Pontosan tizenkettőt üt az óra, megszólal a harang, amikor a vagy háromszáz ember jelenlétében a kvadratúrában megtartjuk Olasz Ferenc „In aeternum” című fotókiállításának megnyitóját. Maczkó Mária csodálatosan énekel, Makovecz Imre összeszedett, lényegre törő, kitűnő, rövid megnyitót mond. Nem akar véget érni a beszélgetés a megnyitó után. Olasz Feri nem győzi a dedikációkat…
Július 27.
A budapesti nemzetközi orgona-konferencia résztvevőinek kb. százötven fős csoportját várjuk ½ 5-re, egy órás késéssel érkeznek. Közben, míg várok, a Kalendárium anyagához másolok anyagot. Lassan időzavarba kerülünk, ha nem sietünk.
A templomban köszöntöm a résztvevőket, Ruppert Pista orgonál, Lukács a fő szervező. Utána a tetőtérben kis fogadás, pogácsa, bor, képeslapok, CD-k, - rögtönzött előadás az elmúlt évtizedekről, a szabadság kihívásairól, a talpon maradás feladatairól. Közben megszólít egy úr, Svédországban él. „Hatvan évvel ezelőtt voltam utoljára ebben a templomban. Apám német református lelkész volt Budapesten, két éves voltam, elhoztak Tihanyba. Nem akartam elmenni a templomtól, mesélték. Nagyon tetszett a bimbam… Lehet, hogy ezért lettem orgonista…” Valaki mondja: „A Tagung – a konferencia – eddigi csúcspontja ez a tihanyi látogatás…”
Augusztus 1.
Sietni kell Aszófőre, falunap van. Miért van falunap? Otthon lenni, megbecsülni azt, ami a mienk. Nem az a fontos, ki ül jobbról vagy balról: az a lényeges, ki tud többet tenni az emberért! Rajta, bátran versenyezzenek! Azért, hogy otthonosabb lehessen ez a világ, ez a vidék, ez a falu! Erről szóltam a köszöntőmben.
Sátrak, amolyan búcsúi kirakodóvásár jellege van a közösségi ház előtti térnek. Utána ebédre hívnak, szarvaspörkölt, sátor alatt: Bóka István fideszes és Nagy Jenő szocialista országgyűlési képviselővel ebédelek együtt (nem először vagyunk ilyen összeállításban, békésen, barátsággal). Mellettem Detreházi Károly doktor ül, Aszófő díszpolgára ő…
Augusztus 3.
Este fél kilenckor a „Barátok útja” ifjúsági zarándoklat nyitó szentmiséje van, Rubovszky György fiatal piarista a főcelebráns, a mi Odó atyánk is a csapatban van. Tele a templom fiatalokkal, szépen zeng az ének. Dalma asszony ott ül a fiatalok között… A szentmise végén zarándok-áldás, - egyenként megkapják a kis zarándok-keresztet. Egymást is megáldják. Végül a templom előtti téren hatalmas kör, Dalma középen: „Áldjon meg Téged az Úr!” – énekli a fiatalok serege. Én is kapok egy pólót, s áldást mondok: „A békesség Istene tegyen titeket készségessé minden jóra…”
A hold éppen most kel föl. Most készül a megfoghatatlan, de mégis valós híd: erre van szükség mindenütt.
Augusztus 4.
Nagy Karcsival Kodolányiékhoz megyünk délelőtt. A Borbás-kiállítás megnyitására kérjük fel Gyulát. Ez az Illyés-ház, most vagyok itt először. Benőtte a kilátást a bokrok sokasága, egy helyen látni a Balatonra, a vitorláskikötő zsúfoltsága látszik. Fenn, az út túlsó oldalán, a dombon följebb áll egy piciny ház, „alkotóház”, Illyés Gyula itt szeretett dolgozni. Mellette kerek kőasztal, vonzza az embert, még ha bokrok veszik is körül. Miért nem törődik többet a község Illyés Gyula emlékével? Meg a többi tihanyi nagy szellemmel… Az apátság jubileumi éve talán erre is alkalmat jelenthet majd. Indítást, hogy ne felejtsük: éltek és dolgoztak itt a magyar szellemi életnek igazi óriásai.
Augusztus 5.
Ferencz Éva szép előadó-estje szól a templomban, a magyarok imádságai-énekei… Mádlék is itt vannak. Majdnem tele a templom. Közben a tévéhíradóban megtudom, hogy petárda-gyár robbant föl (vagy raktár?) Törökbálinton.
Augusztus 6.
Csopakon hal- és borfesztivál. A Dobó-étterem fái alatt kezdjük, Mádl Ferenc köztársasági elnök és Dalma asszony, a felesége, itt van Antall Józsefné Klári is, meg Bod Péter Ákosné. Megjelennek Szokolayék, Sándor és Maya, lenn a sátornál Udvardi Erzsébet. A műsorvezető Papp Endre, a tévéből jól ismerős, egy ideje csak a hangját hallhatjuk a rádióban. A Kecskés-együttes muzsikál. Jókedvet, bőséget kíván köszöntőjében az államelnök. Ferencz Éva énekel, majd nekem kell „asztali áldást” mondani. Beszélek előtte az étkezés szakrális jellegéről, a konyhaművészetnek „átlényegítő” szerepéről, s valami ilyen volna mindannyiunk feladata: átlényegíteni a körülöttünk lévő világot… „Ki kellene főznünk” olyan dolgokat, amelyek emberibbé teszik a környezetünket, s egy asztalhoz ülhetünk mindannyian.
Hétfő, augusztus 9. Feszült vagyok, mit fogok mondani egy órakor, Szlávy Bulcsú temetésén. Meg mi lesz egyáltalán… Újságírók érdeklődnek, mások méltatlankodnak: amikor sok ezer embernek nem adatott meg a végtisztesség, hogy lehet egy ilyen embert eltemetni. Eszembe sem jut, hogy az Antigoné-történet valóságos. Halottat eltemetni kötelesség. Nem ruházhatom másra ezt a kényes feladatot, bár többen is mondják: miért éppen én…
Fullasztó, tikkasztó meleg, fekete inges-nadrágos, jobbára kopaszra nyírt, kemény legények vannak a ravatalozó körül. A koporsó azonban mégis mintha magában állna, nincs, aki igazán körülfogná. Vaskó Géza, Szlávy egyik volt testőre beszél éppen az egyik televíziós kamerába. Van újságíró, fotós annyi, hogy megszámolni sem lehet. Civilben lévő rendőröket veszek észre. Rajtam a fekete kukulla, stóla nélkül. Odalépek a mikrofonhoz, szembe a temetésre egybegyűltekkel. Beszédemben Villont idézem:
Embertestvérek, még élni tudók,
Ne tekintsetek ránk szívtelenül.
Ahogy ti most rajtunk, előbb-utóbb
Rajtatok Isten akként könyörül.
…
Ejtsetek szót, ha a mi szánk kihül,
a Szűz Fiánál: bármit cselekedtünk,
Adjon kegyesen módot menekednünk,
Ne mennykövével büntessen azonnal.
Meghaltunk, senki ne bántsa a lelkünk,
De kérje Istent, legyen irgalommal.
Augusztus 11.
A papszentelési lelkigyakorlat mindig önvizsgálat is. Mit teszek? Miért? Hogyan? Szerdán este lesétálunk Takács Péterrel, a győri diákonussal - 16-án szentelik pappá - a partra. Valaki éppen egy kis kárászt fog a rezzenéstelen, hínáros vízben, közel a parthoz. Aztán leülünk a móló csúcsára. Vitorlásból köszönnek rám. Fölöttünk az apátság épülete, még éppen fényt kap a lemenő naptól, súrolja a fény az északi homlokzatot. Egy sárkányrepülő berreg a magasban. Mi pedig beszélgetünk papi sorsokról, kihívásokról, az egyetemességről. Elmondom a Róma-élményemet, a nyolcvannyolcas szentmisét II. János Pál pápával a Szent Péter bazilikában. Az egyetemességet éreztem meg ott, minden művészeti és látványosságot jelentő kulissza ellenére. Lényegesebb dolgokról van szó, mint amit a felszínen láthatunk.
Augusztus 14.
Máriapócsról vissza… Szombaton reggel a bazilika még zárva, itt-ott látni fiatalokat, egy néni a padon, feketében, imádkozik. Néhány férfi közeledik, zarándokok. Cigányok mennek át cigarettázva a téren. Kellemesen hűvös van. Még bennem élnek a tegnap esti beszélgetések: volt diákkal, aki most görög lelkész, meg másokkal… Valaki egy fogadott rokonukért kér imát, gyermekért, akit szülei elhagytak. Fél-néger. A templomon kívül, a belső szabadtéri oltárnál volt az előadás pénteken délután ötkor, kétszáznál több fiatal volt a hallgatóság. Többen az utolsó pillanatban érkeztek. Sokan gyalog, több csoport kerékpárral. Győrből is jött egy biciklis csoport. Ismerős arcok itt is, ott is. A téma: az Isten országa köztetek van. Kedden, augusztus 17-én Budapestre, Németh Katalinékhoz. A délelőttöt végigdolgozzuk, nagy sietséggel. Tótvázsonyban Szilágyi Pali mikrobuszába szállunk át, - ő az utolsó pillanatban visszamondta jövetelét, bár hivatalos volna. Farkasék – Imre és Erzsi, Therék – Ágnes és Tóni, Martinék: Éva és Gábor a társaság Budapesten, először Békásmegyeren, az evangélikus templomnál. Donáth László a lelkész, szocialista országgyűlési képviselő, minisztériumi időmben sokszor tárgyaltam vele, több rádióbeszélgetésben is voltunk együtt. Pazár Béla, Kati férje a tervezője a templomnak. Érdekes tégla-épület, sokan vitatkoznak: ilyennek kell-e lennie egy templomnak? Átgondolt, jó tér, szépen rakott, vakolatlan téglák: jó kontraszt a beton-házak sivatagában.
Két kismacska jár-kel az oltár és az ambó környékén…
A keresztelőkút igazán szép: hasított kő, érdes szélű, a medence simára csiszolt. Furcsa Krisztus-fej oltárképnek (ideiglenesnek tartja mindenki ezen a helyen). Kőkereszt tudná oldani a főfal súlyát, ugyanolyan kőből, mint a keresztelő medence.
Kovács Tibi ötlete volt a csokoládé-torta Kati születésnapjára, a TA jelű barokk tégla csokoládéba borítva. Nagy előkészület a felszeléséhez, melegvíz, nagy kés: minden, ami szükséges, készen áll… Sikere van az ötletnek… Martinék 50 gyertyás tortája is hozzátartozik az ünnepi köszöntéshez. Én meg elhoztam a végre kinyomtatott múlt szombati felvételeket Kati sárkány-repüléséről…
Augusztus 19.
Csütörtökön délelőtt Záborszky Kálmán keres föl Csemiczky Miklóssal. A Tihanyi Alapítólevél 950 éves: zeneművet tervezünk. Csemiczky misére gondol, én egy több rétegű kompozícióra, amely valahogyan megjeleníti az alapító levél lényegét: az európai latinitást, a sajátosságainkat jelentő első magyar szavakat. Jó vitából kerekedik egyetértő beszélgetés, zsoltárt találunk, himnusz-szöveget – talán már sejtjük, mit is kellene csinálni. Beszélgetünk arról is, mikor lehetne előadni és hol. Csak a templomot tudom elképzelni. Az időpont pedig: a jövő év második fele. Föltétlenül kellene beszélnem róla Érszegi Gézával is.
Délután a harmincöt fokos hőségben Bakonyszentkirályon van kiállításom: Matykó Árpád orvos nyitja meg. Boksayné is ott van, nekem kell mondanom néhány szót a Párbaj a balaton jegén című elbeszélés-kötetről. Zirci középiskolások akvarelljeit is kiállították: igazi ünnep lett ez a délután. Majd látogatóba Link Károlyékhoz – Karcsihoz, a kőműveshez. Marciéknál már voltam régebben, most is beköszöntünk hozzájuk. Végül Bánszegi Frigyeséknél, Frici bácsiéknál uzsonnázunk Tibivel, s beszélgetünk – ez a legfontosabb.
Augusztus 20.
Szent István ünnepén nincs tele a templom. Az idegenek számára ez nem ünnep. A magyarok közül pedig sokan otthon vannak, mindenki a maga helyén ünnepel. Az énekkar szívbemarkolóan szépen énekli a csángó Szent István éneket a hajlításokkal: „Ó Szent István, dicsértessél…” Szokolay ezredfordulóra írt Symphonia Ungarorum-ában gyermekkórus szólaltatja meg ezt a dallamot, felejthetetlenül.
Augusztus 23.
Győrben tartok előadást, katolikus iskolák tanárai a hallgatók. Témám: keresztény pedagógia – tanítás. Tele az emeleti kápolna-terem, délután három óra van, füllesztő meleg. Ajtót-ablakot ki kell nyitni. Bara Gábor jelentkezőnk átadja papírjait, meghallgatja az előadást. Gáspárral, a győri házfőnök-igazgatóval beszélgetek utána röviden. Fél hét van, mire visszaérünk. Út közben szinte teljesen kiolvasom Adriányi Gábor Mindszenty-könyvét, amely tulajdonképpen a Vatikán keleti politikájának éles, dokumentált kritikája. Érdekes és tanulságos.
Augusztus 27.
Délután három fiatal bencés érkezik: egy St.Lambrecht-i, egy Göttweig-i, egy Neresheim-i. Nem nagyon tudok foglalkozni velük. Jó, hogy van Búlcsú – átveszi őket. Megérkeznek Szokolayék is, itt szállnak meg, sok volna Sopronból oda-vissza rohanniuk. Egy holnapi esküvős fiatalembert kell gyóntatnom, angol. A svájci-magyar párt kell esketnem hat órakor. Ötkor pedig kezdődik a jótékonysági műsor Olasz Ferenc kiállításának zárásaként, vagy háromszáz vendéggel. Nem az elején, majd a végén fogok szólni. Szendi érsek úr megérkezik, még tudom köszönteni. Dalma asszony is itt van, Antallné Klári is vele jött. Szüleim Bartalisékkal érkeztek. Ragyogó napsütésben kezdődik a műsor, bár nincs meleg, majd mire besötétedik, megérkezik a hűvösség is. Hosszú a műsor. Legalább is nekem. Este negyed tízkor ér véget… Szüleim szerint – s még sok más vélemény is egybevág ezzel – nem volt hosszú, jó volt, szép volt. Tímár Sándor tánccsoportja, gyermekek, a „Csillagszeműek” táncolnak, turai gyerekek énekelnek, Vikidál Gyula verset mond, majd énekel, Sándor György szövegét Nagy Karcsi olvassa föl. Mond verset Kolti Helga Veszprémből. Németh Miklós Attila a műsorvezető, rádiós műsora, „A mi időnk” vasárnap délutánonként közkedvelt adás.
Az utolsó szó – egy fergeteges tánc és Olasz Ferenc záró mondata előtt – az enyém. A keresztről beszélek, a megfoghatatlanról, a valósról, de amelyik csak a másik dimenzióval teljes.
Lassan oszlik a nép. Nehezen alakul a rend a Rege-udvarban. „Vége van a nyárnak, hűvös szelek járnak…” – cseng a fülemben a Móra-vers és a Kaláka-dallam.
Szeptember 5.
Vasárnap: a prédikációban már az iskoláról beszélek. Mi legyen a gyerekből? Sikeres ember, - vagy boldog ember? Az első helyek kereséséről szól az evangélium. Minden áron előre jutni?
Szeptember 9.
Csütörtökön megyek a nővérekhez. Át a komppal, tíz óra előtt húsz perccel. Mit siessek? – mondom magamban. Felülök a kompon a padra, nézem a Badacsonyt, míg dohog a hajó: Gábor, a volt művezetőnk szólít le. Jó dolog beszélgetni régi munkatárssal. Zamárdiban letérek az útról, lemegyek a partra: hideg van, erős az északi szél, tiszta a levegő. Varjak repülnek – mintha állnának – a levegőben, a háttérben ott az apátság. Kacsák a part mentén, elő a fényképező gépet!
Budapest mellett a gyűrűn valahol karambol. Állunk. Várunk. Egy bolgár mikrobusz ütközött kamionnal. Aztán már gyorsan lehet haladni tovább. Idejében meg is érkeznék, de valahogy vágyom a csendre. Tőserdőnél elfordulok balra, nem pedig jobbra, Alpár irányába. Kimegyek a holtághoz, csend van, nyugalom, szinte sehol senki. Leülök egy étterem teraszára. Hátamra kell teríteni valamit, hűvös a szél. Előveszem a Balassi-kötetet, beleolvasok egy tanulmányba, átlapozok egy rövid írást: nem is tudom, mihez és mire készülök. De valahogy kezdenek összeállni bennem gondolatok, - valószínű nem a mai előadáshoz.
Szombat, szeptember 11. Az amerikai terrortámadás évfordulója. A házban a szegedi Nagyító-alapítvány csoportja – magyar és német nyelvű fiatalok – dolgozik, de nincs időm és energiám, hogy találkozzam velük. Elkészítem a délutáni „Könyörgés a magyarságért” szövegeit. Kettő körül már érkeznek a kórusok. Megjön Szabó István dunamelléki református püspök: igehirdetése igazi élmény. A betemetett kutak újraélesztése, a dolgok néven nevezése: ez lehetne talán a legrövidebb összefoglalás. Fehérvári, várpalotai, füredi, bakonybéli kórusok énekelnek. A mieink este majd Révfülöpre mennek. Tele az udvar, virsli és pogácsa meg finom bor hozzá: az igazi ünnephez hozzátartozik ez is. Évről évre visszatér, s mindig élmény. A virágokat elhelyezni András király sírjára: Dalma asszonyt közre fogjuk Szabó István püspökkel az altemplomban. A cserkészek állnak díszőrséget a sír körül. Odafenn pedig szól az ének: „Elmegyek, elmegyek, hossz útra megyek…”
Szeptember 12.
A vasárnapi mise előtt a téren néger asszony szólít meg angolul. Áldást kér. Angolai. Németek és hollandok meg más, angolul beszélők is feltűnnek. Csak éppen gyerek, iskolás gyerek van kevés.
Szeptember 15.
Szerdán reggel borús az ég. Csak kiderülne! És kiderül. A Kelén hajó fél tíz után kettő perccel köt ki Tihanyban. Fölvisszük a pogácsát, a Kalendáriumokat, a sajtótájékoztató sokszorosított anyagát. Először szállingóznak az emberek, nem is sejtjük, mennyien leszünk. Fél tizenegykor – pár perces rátartással – kifut a hajó. (Csak a kikötéskor tudom meg, hogy lettek volna még utasok, akik lemaradtak…) Kifutunk, fölöttünk az apátság, előttünk, körülöttünk a csillogó víz. Az atyák közül Gellért nem tudott jönni, hittanórát tart, Tibold atya pedig Budapestre utazott. A többiek mind itt vannak, szerzetesi ruhában. Vagyunk vagy ötvenen, élvezik a napsütést, a vizet, a látványt, a látszólagos semmittevést. A rév után átmegyünk a szoroson, leáll a motor, a rádió tudósítója élőben beszél a Napközben műsornak, Gáspár atya rögzített riportja után – a Tihanyi Alapítólevélről volt szó. Bulcsú az összekötő szöveget mondja, fölkér, megköszöni, - Kolber István, a Balaton-fejlesztési Tanács elnöke szól, utána Rosta Sándor. Mindketten fontosnak tartják az eseményt, jó hangulatú az együttlét, kérdés alig van (lehet, hogy a részletes anyag miatt, amit kézbe adtunk mindenkinek). De amikor kiköt a hajó! Még a hajón négy interjút adok, majd a kikötőben két televíziós forgató csoport kamerája elé kell állnom, - a többiek már fönn vannak az apátságban, örülnek a halászlének, a pogácsának, a gulyáslevesnek. Én pedig mondom, mondom, - sokszor már nem tudom, válaszoltam-e a kérdésre. A Mura-vidéki televízió Szlovénia számára is készít riportot. Rádiónak is kell beszélnem, a katolikus rádiónak, a reggeli krónikának, a szlovéniai magyar adásnak. Összesen vagy tizenöt interjút préseltek ki belőlem… Ülünk a kvadratúrában, a kőszegély szélén, magnetofonok mikrofonjait, diktafonokat tartanak a szám elé… Ide állítanak, oda nézzek, erről beszéljek… Nagy hatalom a sajtó. A Miniszterelnöki Hivatalból Balázs Klári és Egyed Judit – régi kollégák – vannak itt. Csiszér Ferenc, a vallási szerkesztőség vezetője a halászlé közben tud velem pár szót váltani. Elfáradunk. Nem csak én, a munkatársak is.
Szeptember 18.
A Nosztori-völgyben csak két fok van. Közeledik az ősz. Süt a nap, de hideg az idő. Kollár Kálmánt felvesszük. Várpalotán tankolás, újság-vásárlás: Sándor György velem foglalkozik a „Hogyan (ne) legyél humoralista” című állandó hasábjában…
Ünneplőben vannak rendező diákok a Szent Imre Gimnázium bejáratánál. Beállunk az udvarba. „Ide csak a díszvendégek autói jöhetnek be…” A papíron látom, én is az vagyok.
Az igazgatói irodában Tőkéczky László már ott van, Párdányi Miklós igazgatóval beszélget. Megjön Pálinkás József, Pokorny Zoltán – mindketten oktatási miniszterek voltak. Hamarosan megérkezik Orbán Viktor is. Tömve a díszterem, tévések, fotósok, tele a folyosó, az előtér, hatalmas kivetítőn lehet követni, ami a teremben történik. A mikrofon recseg, akadozik Az első sorban ott ül Jankovics Marcell, - ma még érettségi találkozónk lesz! Mellette Hámori József, valahol hátul látom Deme Tamás arcát, balra középtájt Nagy Attiláét. A „siófokiakat”, Varga Marcsit és Zolit… Televíziósok, fotósok, újságírók, fényképezők… most előadás közben nem veszem észre őket.
Pannonhalmán már „öregurak” sétálnak, gimnazista osztálytársaim. Van, aki bottal is alig botorkál. Lajos bácsi, a portás mindannyiukat név szerint fölismeri. Kilencvennégy éves. Tanáraink közül él még osztályfőnökünk, Ábel – nincs velünk -, Farkas – őt a falusi (bocsánat: már városi rangja van Pannonhalmának!) plébánián látogatjuk meg, Tihanyba indulóban. Tihamér atya századik évében van. A többiek a kriptában. Imádkozunk a visszhangzó teremben Lajos, Efrém, Geláz, Tibor, Alajos és a többiek sírjánál.
Ünnepélyes vacsora, elegáns hölgyek és urak az asztalnál, előkelő tálalás – az éhség nagy úr, a társaság nem ebédelt, a vacsorának való hamar eltűnik az asztalról. Nagy Pali tárogatózik a csillagos ég alatt, mi a Rege-udvarban hallgatjuk. Halott az osztályból még csak három… Bakosné (Zsuzsa) most is hozott pogácsát, mindig gondol rám, legyen nem vajas sütemény is… Én eskettem őket, Elemért – férjét – (jó barátomat) én temettem, gyerekeit kereszteltem, lányát eskettem…
Szeptember 19.
Délután szüreti felvonulás. Tele a tér, nehéz az embereket a kordon mögött tartani. A polgárőrök próbálkoznak, az én néhány mondatom a mikrofonba nagyobb hatású. Huszárok érkeznek, mazsorettek jönnek, borrendi tagok díszes ruhában, lovaskocsik már több pohár bort megivott idősebbekkel és fiatalabbakkal. Fúvószenekar is vonul. Szép minden évben a hatalmas szőlőfürt (van, ahol szőlő-harangnak hívják). Legyen az Úr áldása kezünk munkáján! – Amikor a borrendeket köszöntöttem, a fürediekhez külön szóltam. A nagy nyilvánosság előtt most elismerem: ők az idősebbek… S hozzáfűzöm (a hallgatóság nem kis örömére): de a fiataloké a jövő!
Szeptember 24.
Szilágysomlyó… Szilágyság… Ady a Szilágy megyei Érmindszenten született… - iskolás mondat. Többször átmentem már a Szilágyságon, de még nem álltam meg. Zilahon is csak átmentem, Szilágysomlyó pedig nincs a főút mellett.
Újfehértótól nem nagy távolság. Ha már a határon túlra kell menni, kapcsoljunk össze az úttal még mást is: Kiss Andor hányszor kért, mikor mennék hozzájuk előadást tartani. A téma: tanítsunk vagy neveljünk – mint Budapesten az előző szombaton. Pénteken reggel Andorral ketten végzünk görög liturgiát, felesége közben érkezik a templomba. Ettől kezdve énekelünk is… A sekrestyés néni is bekapcsolódik: „Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk…” Meg a végén: „Teljenek be ajkaink dicséreteddel…”
A templom-kertben hullik a dió a fákról. Borús az idő, de legalább nem esik. Tíz óra körül indulunk a határ felé, Vállajt vesszük célba. Nagykálló, Kállósemjén, Máriapócs – bekanyarodunk, van időnk. A bazilikában miskolci csoportnak magyaráz Kapin Pista, a görög káplán (pannonhalmi diák). „Laudetur”-t sző a szövegébe meglepetésében, váratlan „jelenés” lehettem számára. Van mindig miért fohászkodni, mit és kit Mária oltalmába ajánlani, van ok leborulni.
Gyorsan átjutunk a határon. Szekerek, lovak, libák, - mint már annyiszor, most is az idő visszaforgatásának élménye köszönt rám. Fáradt arcú emberek, bizonytalan járással, - más ez a világ. Kétnyelvű feliratok nagyon sok kis községen, ortodox templomok a községekben, itt-ott baptista imaház. Szilágysomlyó közelében már dombos a vidék, szőlő itt is, ott is. Bazaltköves az utca a városban, a Báthory vár romjai mellett pléh-kerítés. Bankautomatából pénzt váltok, majd megtalálom az „Új élet” fogadót. Román szó a pultnál, kérdem: magyarul beszélnek? Persze, magyarok vagyunk… A fogadó épül, ahogy gyűlik a pénz: rendes kis szobák, de az előtér még félig kész csupán, egy fiú éppen fest. A szobában a mosdó dugóját drót tartja vissza, egyébként minden tiszta, rendezett.
Van még idő az este nyolcra hirdetett vacsoráig. Menjünk sétálni! Föl a frissen felújított templomhoz: vasárnap lesz a megáldása. Nagy fák voltak körülötte, csak a föld magasságában visszamaradt tuskók beszélnek. Harapós kutya ugat odafönn, a szomszéd – még magasabb – dombon temetőkeresztek látszanak. Odalenn református templom balra, nem messze tőle az ortodox, átellenben egy újnak tűnő templom-szerű épület látszik (a görögkatolikusok építették, a mellette lévő egykori görögkatolikus templomot nem adta vissza a román ortodox egyház). A várfalakon belül görög kereszttel román hősök emlékműve, valamikor magyar első világháborús hősi emlékmű lehetett (az is volt, tudom meg). Zsinagóga a főutca mentén, romokban, kitörött ablakokkal. A Dávid-csillagos homlokzati ablak is üvegtelenül szomorú. Előtte a gesztenyefa éppen hullatja a barna gesztenyét, de milyen érdekes: szeptember vége van (talán nyílnak a kerti virágok), s a gesztenye egyik ága éppen virágzik. (Újra kivirágzott ősszel sok helyen az orgona is, mondják.) Körhinta, készülődés, „Szilágysomlyói napok” – hirdeti a román transzparens. Mi a Báthory-napokra jöttünk, a Magyar Egészségügyi Társaság orvos-továbbképzője ez, kiegészítve most pedagógusokkal. Erre szervezték rá már néhány évvel ezelőtt a somlyói napokat, sörrel, lámpafüzérekkel, utcai zenével, népünnepéllyel. De így támogatja a város a 23 %-ot kitevő magyarság rendezvényét.
Vacsoránál egy asztalnál ülünk Andrasovszky Barna főorvossal, a MET örökös tiszteletbeli elnökével. Fekete Gyula (az „Éljünk magunknak?” vita elindítója, a magyarság élő lelkiismerete) ugyancsak szemben velem, meg Iván László gerontológus professzor, a Halász-közben van háza Tihanyban. Tibi édesapja dolgozott náluk: egymás mellett ülnek, Szilágysomlyón, otthontól vagy ötszáz kilométerre beszélgetnek Tibi édesapjáról… Széman Péter a házigazda, ő a szervezője az egész itteni rendezvénynek.
Andrasovszky Barna itt járt iskolába: a minoriták építették még Trianon előtt az iskolát. Most mezőgazdasági szakközépiskola, több, mint négyszáz diákkal, közülük százvalahányan járnak magyar osztályba, ahol a szaktárgyakat „az állam nyelvén” tanulják.
A régi iskolaépületek mindenütt ugyanolyanok. A lépcsőház, a folyosók, a vécék… A díszterem jobb időket is láthatott, a tér szép, de szedett-vedett a terem és a színpad.
Késve kezdünk. Fekete Gyula az első előadó: szenvedélyesen olvassa igényesen megírt szövegét, ki-kibeszél belőle, megdöbbentő. Iván László következik, átgondolt, logikus, mély előadást tart. Szünet után rajtam a sor. Néhány visszatérő példa („arra a kis időre”) segít, hogy lekössem a hallgatóságot. Néhány pedagógus is van a társaságban: elsősorban nekik beszélek. A jövőkép kérdése már szinte rögeszmémmé válik, nem tudok nem beszélni róla.
Október 1.
Lassan fejünkre ég a Kalendárium szerkesztése. Az anyag gyűlik, de sok minden csiszolni való van még. Közben interjú-szövegek érkeznek, azonnali válaszra várva: vasárnap szeretnék közölni az egyiket. Délután – még napvilágban – átmegyek Révfülöpre. Szüleim még tíz napig itt lesznek, azután újra Kapuváron. Vége a nyárnak. Révfülöpön hullik a dió. A szőlő lassan érik, néhány tő talán ha novemberre lesz érett. Erzsébet-napra visszük majd… Nagyot alszom, nyolctól fél nyolcig. Majd Ábrahámba megyek, barátomék nincsenek lenn, így nem tudok kimenni a stégre a nádasba. Vissza Révfülöpre, kiülök a vitorláskikötő mellett a sarokra. Vadkacsák, húszat számolok meg. Először teljesen csendes a víz, majd föltámad egy kis szél. Őszi párás derengés, a vízen itt-ott nagy csobbanás: valami rabol. Sikerül fognom egy piciny keszeget, fölteszem a horogra, messzire bedobom az úszós felszerelést és várok. A másik boton egy-egy kisebb kapás. Nem lesz itt semmi… Élvezem mégis az őszi reggelt, a meg-megjelenő sirályokat, a semmittevést. Egy nagy dolmányos varjú dióval a csőrében előkelően sétál és hajladozik a sétányon. A futballpálya vonalait festi valaki, tolja a szerkezetet, amiből csorog a mész. Valami nagy mérkőzés készülődik. Lassan ideje összeszedelőzködni – már két órája vagyok kinn. Az úszó elkezd remegni, megemelkedni: ilyen az, amikor elkezdi falni a kishalat a csuka. Aztán megindul vele. Bevágok. Akad. Érzem, valami halféle van a zsinór másik végén. Ki is fogok egy szép csukát, a tihanyi mérlegen majdnem egy kilót nyom. Ilyenfélét – talán nagyobbat – fogtam kissrác koromban Ábrahámhegyen a strandon, a Séd torkolatánál, s vittem büszkén, a kerékpár kormányára akasztva. Ezt most belecsúsztatom a szákba, a szákot a nejlonzacskóba, úgy megyek vissza.
Ma, vasárnap – október 3-án – az evangélium a hitről és a kötelességteljesítésről szól. Károly királyt ma avatja boldoggá II. János Pál pápa Rómában. A mise után a cserkészek az aradi vértanúkról emlékeznek meg… Habsburgok, magyarok, kivégzett tábornokok (horvátok, osztrákok, magyarok): bonyolult a történelem, s bármilyen közhelynek is tűnik, - bonyolult az élet. Habsburg Ottó – túl a kilencvenen – ott van a Szent Péter téren, apjának boldoggá avatásán. Csizmazia Vince bácsi – tegnap volt kilencven, s éppen tegnap emlegettük az ebédnél, hogy már régen láttuk a templomban – megérkezik a templomba, fia hozza autóval. Hálát adni jön… Bárcsak hallhatná a Katolikus Rádiót… mindig azt hallgatná…
Vitorlások birkóznak a szélben, a délutáni őszi napsütésben. Ilyenkor színesebb a világ. A Rege-udvarban a szilfák kezdenek színesedni. A szederfa az ablakom alatt még – kopár, száraz ágai mellett – tartja a lombját. Talán megéri a jövő évet, a sárgarigók, poszáták, harkályok örömére.
Október 14-én, csütörtökön hideg van, szemerkél az eső reggel. Fél tíz előtt megérkezik egy kisebb csapat vendég, a somogyi oldalról a kilenc órás komppal jöttek. A templomban kezdődik tízkor a program, a Tihannyal történelmi kapcsolatban lévő települések polgármestereinek, lelkészeinek találkozója. Köszöntöm őket, majd orgonamuzsika, Mali Kata játszik szépen, utána Búlcsú tart ügyesen tájékoztatást, összefoglalást a történelemről s az apátság szerepéről. Utána lemegyünk a királysírhoz, ott beszélek a békéről, a rendezettségről, a közösségről, egymás terheinek vállalásáról. „Boldog Asszony anyánk…” énekeljük, majd: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” A tetőtérben koccintás, kávé – koccintani keserűvel lehet, amely megédesíti az életet: két bencés keserű is van, pannonhalmi, meg a Tanay-féle tihanyi. Regisztráció, - egész kis településről, Kajászóról is eljött a polgármester asszony és a jegyző. A legmesszebbről a sükösdi polgármester jött, hozva a plébános üdvözletét. A tolnai polgármester is itt van. Kár, hogy a Balaton-szövetség ugyanebben az időben tartja az összejövetelét. (Szinte lehetetlen úgy szervezni valamit, hogy ne ütközzenek programok.) Mi „hozadéka” lehet a találkozónak? Egymás megismerése, gyökereink élőbbé tétele. Vándorkiállítás-anyagra volna szükség, amit körbe lehet küldeni. Pályázatot hirdetünk meg: Erika igazi tanáros pontossággal ismerteti. A hozzászólások alapján a témákat ki kell bővítenünk. Gyürü Géza a Kálvária-ügyet veti föl – de jó lenne, ha be tudnánk fejezni jövőre!