Kovács Sándor

 

"Szeressétek egymást"

 

 

 

 

 

A hagyomány szerint Szent János apostol, amikor már nagyon megöregedett, nem mondott egyebet hallgatóinak: "Fiacskáim, szeressétek egymást!" Többen rákérdeztek, hogy mit akar a szeretet állandó ismételgetésével mondani. A válasza, hogy bármilyen hosszú prédikációt is mondana, ennél lényegesebbet az sem tartalmazhatna.

 

Kétezer év után a kereszténység nagy gondolkodói ma is igazat adnak az apostolnak. Ha most magyar nemzetünk múltját, jelenét és jövőjét tekintjük, minket a 21. század magyarjait is - éljünk a határon innen vagy túl - gondolkodásra késztetnek az apostol szavai.

 

Feltehetjük magunknak a nagy kérdést, hogy mit jelentett a múltban és mit jelent ma számunkra Szent János eme figyelmeztetése.

 

Szent János idejében a kereszténység új eszmeáramlat volt, mely szemben állt a pogány ókor bölcsészeti, államjogi, valamint közigazgatási berendezéseivel. Ennek az új eszmeáramlatnak tizenkét tudatlan halász a képviselője, akik elindulnak, hogy a világot meghódítsák, meggyőzzék a világ bölcs és egyszerű embereit az általuk hirdetett, teljesen új életforma igazságáról.

 

Kezdetben kevesen csatlakoztak hozzájuk, azok is szétszórtan, befolyás és hatalom nélkül állottak. Az eszméjük terjedt, s egyre nagyobb tömegeket mozgatott meg. Vajon mi volt a mozgató rúgójuk, mi volt tanításuknak a lényege? Mi lehetett azaz erő, amely különböző népeket, a legkülönbözőbb életformát élő embereket együvé tudott gyűjteni? Nem más mint Szent János figyelmeztető szavai: Fiacskáim, szeressétek egymást. Más szóval: félretettek minden előítéletet, felülemelkedtek a különbözőségeken és kialakították magukban a keresztény életideált. Az egyéni érdekeket félretéve, minden energiájukat egy közös cél szolgálatára fordították.

 

Szent Pál, a nemzetek nagy apostola ezt így fogalmazta meg: " ... elszenvedvén egymást és engedve egymásnak."

 

A fiatal kereszténység egyesített, de nem egységesített. Nem törte le a különbözőségekben rejlő értékeket. Elszenvedték egymás különbözőségeit, engedtek egymásnak, mert csak így egyesíthették erőiket.

 

A történelem folyamán az emberiség tömegmozgalmainak sikere abban rejlett, hogy az az eszme, amely összefogta az emberek sokaságát, volt-e olyan erős, hogy érette elszenvedjék egymást és engedjenek egymásnak azok, akiket foglalkozásuk és érdekeik, előítéleteik egymás elleni küzdelemre késztettek. Az a legerősebb eszme, és annak van a legerősebb összetartó ereje, amely lehetőséget ad az egyéni meggyőződések és törekvések kifejlődésének. Összhangot teremt, de nem zárja ki az egyéni különbözőségeket. Ez az eszme a Szent János által sürgetett tevékeny szeretet, amelynek megtestesítője a kereszténység.

 

A kereszténységnek ezt a legyőzhetetlen erejét ismerte fel Konstantin császár is, amikor 313 februárjában a római birodalom politikai helyzetének rendezése érdekében szabad vallásgyakorlatot engedélyezett a korábban üldözött keresztényeknek.

 

Hatszázhatvan év múlva ugyanezt tette Géza fejedelem, amikor felismerte, hogy népének megmaradását mennyire veszélyezteti a törzsi-nemzetségi szervezeti forma, valamint az állandó kalandozás. Előre látta, hogy népe csak úgy tud megmaradni a Kárpát-medencében, beilleszkedni az európai népek közé, ha véget vet a pogányságnak. Ezért fordult a keresztény hittérítőkhöz. A szomszédos, már a kereszténységet felvett népeknél tapasztalta, hogy Árpád népének a szilárd eszmei alapja csakis az a kereszténység lehet, melyet semmiféle korábbi üldözés nem tudott megtörni.

 

A már nagyrészt keresztény európai népéknél látta, hogy átlagon felüli erkölcsi nívójuk választ tudott adni az emberi lét legégetőbb kérdéseire. Ki tudták elégíteni az emberi szív legmélyebb igényeit. Felismerte a keresztény tanítás magasabbrendűségét a pogány világszemlélettel szemben.

 

Ilyen előzmények után a Passauból érkezett Brúnó püspök megkeresztelte Géza fejedelmet, valamint családját és közel ötezer magyart.

 

Gézánál még nem beszélhetünk tökéletes hitbeli meggyőződésről, inkább politikai érdekek, valamint a népének biztonsága késztette erre az elhatározásra. Bármennyire is földiesen gondolkodott a fejedelem, fiát, Vajkot már keresztény szellemben neveltette. Olyan embert szeretett volna utódjának tudni, aki már kora ifjúságától kezdve kapcsolatban van a kereszténységgel.

 

995-ben Adalbert - aki  majd két év múlva a pogány poroszoktól elnyerte a vértanúság koszorúját - a magyarok közé jött téríteni. Géza látta meggyőződéses hitét, megérezte mély lelkületét, s rábízta fiának a nevelését. A szent életű püspök munkájának volt az eredménye, hogy az induló magyar kereszténység olyan alapokon állt, amelyre első szent királyunk elkezdhette az egyház szervezetének a felépítését.

 

István lelkülete teljesen más volt, mint az apjáé. Eszmevilágát a szeretetre alapozta. Szigorú és erős kezű, de soha nem szélsőséges, mindenben a bölcs mérséklet irányította. Ez már egy keresztény uralkodó magatartását tükrözte.

 

Szent István egy személyben volt igazi magyar, jó hazafi és valódi keresztény. Ezt bizonyítja bölcs elhatározása, amikor a püspökségek alapításával egyidőben önálló magyar érsekséget hoz létre Esztergomban, hogy elhárítsa azt a veszélyt, hogy a zsenge magyar egyház német érsekség uralma alá kerüljön. Ezzel mintegy példát mutatott a ma emberének is, amikor többször hallani, hogy mi a fontosabb: magyarnak lenni, vagy kereszténynek, illetve vallásos embernek.  

 

A barbárságból alig megtért népét, hogy az európai népek színvonalára emelje, az apja által elkezdett munkát folytatva, nagy szeretettel fogadta a bencés szerzeteseket, akik az evangélium hirdetése mellett a szellemi műveltség elemeit is terjesztették a nép körében. A bencéseknek köszönhető, hogy az egyszerű nép körében a gazdasági élet rohamos fejlődésnek indult. Ennek a fejlődésnek a központja a pannonhalmi, illetve a pécsváradi apátság volt.

 

Szent István a törvényhozásban is különbözött kortársaitól, mert minden intézkedését a keresztény alapigazságokra építette. Minden törvény meghozatalánál az emberséget tartotta irányadónak. Talán fülébe csengtek Szent János figyelmeztetései: "Fiacskáim szeressétek egymást!"

 

Rövid időn belül, a keresztény magyar állam megalakulása után, hazánk európai hírű íróval dicsekedhetett Gellért csanádi püspök személyében.

 

Szent István életművét Dr. Szántó Konrád egyháztörténész így foglalja össze: " Állam- és egyházszervezői tevékenységének elévülhetetlen eredménye, hogy a Kárpát-medence népei számára először a történelem folyamán, létrehozta a keresztény feudális monarchiát, mely évszázadokon át dacolni tudott a történelem viharaival. Az államalapító királyunk halála után a hamu alatt pislákoló pogányság próbált lángra lobbanni. A pogányság vezetői Koppány szellemiségét akarták életre kelteni azáltal, hogy a kereszténységet és a feudális rendet megsemmisítsék. A Vata vezette hatalmas lázadás eredménye: sok püspök és pap halála, valamint sok templom elpusztítása. Az ezt követő trónvillongások nemcsak a nép erkölcsi, de gazdasági hanyatlását is előidézte. Azon uralkodók jó szándékú tenni akarását, akik az ország belső helyzetének megszilárdítását és az egyház erősítését tűzték ki célul, megnehezítették a külső támadások, a német uralkodók fegyveres beavatkozásai az ország belügyeibe. De, mint mindig a történelem folyamán, a gondviselés kellő időben most is adott olyan embert, aki képes volt Szent István keresztény szellemiségét visszaállítani és megerősíteni.

 

A vallási élet megreformálása, a pogányság visszaszorítása, valamint a feudális osztályrend megszilárdítása és az ország politikai szervezetének keresztény alapokra való visszaállítása Szent László király nevéhez fűződik. Szent Istvánhoz hasonlóan az egyház megerősítésében látta a biztos alapokat, hogy az ország megingott belső rendjét és biztonságát helyreállíthassa. Zsinatot hívott össze, ahol szigorú törvényeket hozott, hogy az erkölcsileg megkérdőjelezhető papokat megregulázza. Új egyházkerületeket alapít. A bihari püspökség székhelyét a jobban védett Nagyváradra helyezte át, ahol székesegyházat építtetett. A nagy kiterjedésű egyházmegyéket esperességekre osztotta fel. Hogy népének követendő példaképeket állítson, István, Imre és Gellért ereklyéit oltárra emeltette, akiket nemzetünk első szentjeiként tisztelhetünk, de nemcsak mi, hanem 1083-ban, amikor VII. Gergely pápa Istvánt a szentek sorába iktatta, az egész keresztény világ tisztelettel hajolt meg egy magyar ember, Szent István emléke előtt.

 

A XIX. századvég nagy történetírója és kolozsvári egyetemi tanár, Márki Sándor jegyzi föl Szent Lászlóról azt, amit manapság a magyar miniszterelnökök burkoltan vagy nyíltan szeretnek hangoztatni: "Szent Lászlóban volt erő, hogy leveleiben magát már ne is Magyarország, hanem a magyarok királyának nevezze."

 

Ez a keresztény szellem igazi megnyilatkozása. Minden magyart testvérnek tekintett, és mindenkiért, mint jó atya, egyformán érzett felelősséget.

 

Történelmünk folyamán többször tapasztalhattuk, hogy amikor népünk eltért a Szent István-i örökségtől, annak mindig szomorú következményei lettek. Tökéletes bizonyítéka ennek, hogy a keresztény tanok semmibevétele ugyanazt eredményezi, mint amikor az ember lába alatt meginog a talaj. Nem mindegy, hogy sziklán, vagy homokon nyugszik a nemzet sorsa. De bármilyen támadás érte is kereszténységünket, bármilyen mélyre is süllyedt nemzetünk erkölcsi magatartása, a Szent István-i örökségnek mindig volt ereje, hogy újabb és újabb nagyokat teremjen, akik népünk élére tudtak állni, visszavezették a helyes útra, és meg tudták tartani a kereszt tövében.

 

A legújabb kor történései is ezt igazolják. Háborúk pusztítottak, dinasztiák megbuktak, Trianon próbálta szétszaggatni Szent István népét, a modern pogányság, az ateista kommunizmus halálra ítélte az Istent, a kereszténységet próbálta kiölni az emberek szívéből, de ma is élünk, keresztényeknek valljuk magunk és őrizzük az egységet, amire első Szent királyunk oktatott.   

 

Nincs okunk szégyenkezni keresztény hitünk és magyarságunk miatt a Kárpát-medence egyetlen pontján sem. Teljes joggal lehetünk büszkék szent hitünkre, minden tanítására, minden intézményére. Ha valaki, úgy mi is jogos büszkeséggel mutathatunk rá nemzetünk nagyjaira, akiket a mély keresztény hitük tett azzá, akik lettek, és akikre nemcsak mi, magyarok, hanem Európa népei is tisztelettel tekintenek. Hálával tartozunk a mindenható Istennek, hogy adta nekünk az ízét nem vesztett sókat. Ugyanakkor köszönettel tartozunk az Árpádház szentjeitől a huszonegyedik századig mindazon tartóra helyezett mécseseinek, akik világítottak a történelem sötét időszakaiban. A Hunyadi Jánosok, Kapisztrán Szent Jánosok, Pongrác Szent Istvánok, az Aradi Vértanúk, a Kossuthok, Széchenyik, Wesselényik, Prohászkák, Mindszentyk, Majláthok, Márton Áronok: mind-mind ott világítottak és világítanak ma is, csak rájuk kell tekinteni, és folytatni kell azt a munkát, amit elkezdtek. Mert nem elég a nagyjainkról való megemlékezés, a tetteikre való rácsodálkozás, az őket méltató nagy szavak. Minden tettük, igyekezetük a történelem süllyesztőibe kerül, ha mi magunk, akikért ők éltek, dolgoztak és meghaltak, nem tudunk tanaikból élni, azokat érvényre juttatni, és másokkal is megtartatni. Nekünk, a huszonegyedik század keresztény magyarjainak kell őrködjünk éber szemmel őseink erkölcseinek megtartása fölött. Minden erőnkkel meg kell védelmeznünk keresztény erkölcseinket, ifjainknak tovább adni azokat, s minden közéleti tevékenységünkben érvényre juttatnunk.

 

Boldog emlékű Márton Áron püspök úr 1937-ben a "Nemzet és kultúra" című írásában e nemes feladatot így fogalmazta meg: "A nemzeti örökségünk értékeit tegyük közkincsé, hogy a reánk hagyományozott értékállomány erejével népünk tömbjét tudatosan kapcsoljuk bele a nemzeti múltba, s ugyanakkor a kultúra gazdag eredményeiből foglaljuk le számára, hasznosítsuk nála azt, ami életét szebbé, biztosabbá teheti, hogy reménnyel mehessen apái útján jövője felé. A szülő a családban, a nevelő az iskolában, a pap az egyházközségben, a jogász, a politikus, orvos, közgazdász foglalkozása körében, és mindenki, akit hivatása vagy tudása bármilyen közösség élére állított, legyen a nemzeti kultúra apostola. Isteni parancsot teljesítenek. Segítenek egy nemzetet, hogy történelmi hivatását betöltse, hogy ne legyen szégyenül Isten és emberek előtt, hanem az örök rend földre szánt terveinek valósításából neki kiosztott munkát becsülettel az idők végéig végezze."

 

Minderre csak úgy leszünk képesek, ha erős, egységes szervezetbe tömörülünk.

 

Meg kell találnunk egymás kezét, hogy összefoghassunk  mi, keresztény magyarok, itt, a Kárpát-medencében, hogy együtt erősebbek lehessünk.

 

Ebbe az egységbe egyetlen érzelem tud összefogni, s ez a szeretet, amit Szent János apostol annyira sürgetett. Az a szeretet tud összetartani bennünket amelyről Szent Pál apostol ezeket írja: " ... nem irigykedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gondol rosszat, mindent elvisel, mindent elhisz, mindent remél, mindent elszenved". Akiben van igazi keresztény és nemzete iránti szeretet, az ott dolgozik, ahová a Gondviselés állította. Ha a közjó megkívánja, át tudja adni másoknak az első helyet és zokszó nélkül el tudja fogadni az utolsót. Az nem akar a mások munkájából saját hiúságának bálványt állítani. Meg tudja hallgatni az ellenvéleményt és nem ragaszkodik makacsul a saját légváraihoz. A tettek emberének van igazi súlya.

 

" A nép a szokott szónoklatok öblös hangjaira már nem indul meg - írta Márton Áron 1938-ban -, hogy a márciusi esküt önfeledten tovább harsogja, hanem az apostolokat várja, akik nem dicsőséget keresnek, hanem munkát vállalnak, nemcsak belőle élni, hanem érette dolgozni is tudnak..."

 

Csak az ilyen igazi keresztény lelkületű emberek azok, akiket igazán egységbe lehet tömöríteni.

 

A Kárpát-medencei magyarság egysége azt jelenti, hogy becsüljük meg egymást, becsüljük meg minden értékes emberünket. Főleg most, amikor a Szent István-i magyar állam szétszaggatott egyes országaiban annyi szenvedés, megaláztatás, jogtalanság uralkodik, a közös szenvedéseink testvéri szeretettel való átérzése kell, hogy egységbe kovácsoljon bennünket.

 

Egy-két ember szavát el lehet némítani, le lehet hurrogni, de ha közösen fölemeljük szavunkat valamennyien, azt meg kell hallania és meg kell hallgatnia Európa minden népének.

 

Nekünk, akiket Trianon a határokon túlra toloncolt, nagyobb a felelősségünk, de kétségbe nem esünk. Ha erdélyi szemmel nézem magyarságunk helyzetét, történelmünk bizalmat és erőt sugároz. Mennyi viszontagságon mentek át őseink! A török hódoltság, a vallásháborúk, a kommunizmus pusztító, erkölcsromboló évei; s mindezek mellett, a Kárpátok bércei között tudtak kultúrát, műveltséget teremteni és keresztény hitüket megőrizni. Példásan viselt üldöztetésükkel többet tanítottak, mint a tanárok a katedra mellett. S ha sikerült nekik, számunkra sem lehet lehetetlen. Csak bíznunk kell egymásban, bíznunk önmagunkban. Senki sem segít, ha mi magunk nem vesszük kezünkbe sorsunkat.

 

Márton Áron szavai ma is időszerűek: "A vállainkra nehezedő szerep nagy és felelősségteljes, de így becsülnek meg, s az idők mérlegén annyit nyomunk, amennyi értéket önmagunkban, magatartásunkban, feladataink teljesítésében felmutatunk. A saját sorsunkat magunk kovácsoljuk, az élettől csak annyi kegyre számíthatunk, amennyit tőle makacs kitartással, megbonthatatlan összefogással, céltudatos és szívós munkával kikényszerítünk... Megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal dolgozzunk és mindent megtegyünk a szent célért, azokért akik utánunk következnek."

 

Öntudatra kell ébrednünk! Igazi keresztény, magyar öntudatra. Keresztény öntudat nélkül hiába beszélünk gazdasági fejlődésről, európaiságról. Üres, tartalom nélküli fecsegés marad. Ma, a huszonegyedik század küszöbén ugyanannyira szükségesek a hitvallók, mint az őskeresztény korban. Olyan hitvallókra van szükség, akik nem szégyenlik, hogy keresztények, büszkén vallják magukat magyarnak, nem ismerik a megalkuvást. Az ilyen példa vonz, az ilyen példa élő prédikáció.

 

A keresztény magyar nemzet fennmaradásához szükség van a jó családokra, akik vállalják a gyereket, és a keresztény, valamint nemzeti értékeiket átadják nekik. Szükség van keresztény ifjúságra, akik lelkesednek az eszményekért.

 

Mi nem most lépünk Európába. Minket Szent István vezetett oda, s azóta is európaiak vagyunk. Hogy mostanáig nem tartottak annak, az nem a mi hibánk, pedig a történelem folyamán nagyon sokszor Magyarország volt Európa védőbástyája.

 

Az egymás után zajló események nagy kihívást jelentenek minden Kárpát-medencei magyar számára. Mindnyájunk otthonában meg van a magunk tennivalója. A feladatok különbözőek, a cél azonban ugyanaz: Egységes keresztény nemzettként megmaradni. Legyen ezért mindannyiunknak erőnk, akartatunk és türelmünk elszenvedni egymást. Higgyünk abban, hogy minden lépés, bárki teszi is azt, s a közélet bármely területén történjen, ha keresztény szellem hatja át, az össz-magyarság érdekeit szolgálja.

 

Tegyünk meg mindent ott ahol vagyunk, ahová a Gondviselés állított! Ne siránkozzunk, ne tegyük ölbe a kezünket! Soha nem szabad feladni, mert akkor az élet keresztülrohan rajtunk.

 

 

 

(2003. szeptember 13.)