"A te szavadra, kivetem a hálót..." (Lk 5,5)

A halász Simon Péter találkozik Jézussal. Egy ember, aki küzd a mindennapi megélhetéséért, életben maradásáért. Kemény, lobbanékony, hirtelen természetû. Kudarcokat él meg, miként mi is. "Egész éjszaka fáradoztunk, de nem fogtunk semmit..." A mi szavaink ezek. Fáradozásaink, kilátástalan gyötrõdéseink éjszakái: nem fogtunk semmit... Hozzátartozik az emberhez, hogy eredményes legyen az élete. Értelmes. Ne hiábavaló. Kifogni a halat: a halászember tevékenységének kézzel fogható eredménye és célja. A víztükör, amely hol háborog, hol megnyugtatóan csendes, kincseket rejt a mélyben: felszínre hozni a kincset, kifogni a halat, megtalálni életünk értelmét: mindannyiunk természetes vágya ez. E nélkül nem is volnánk igazán emberek.

Egész éjszaka fáradoztunk, de nem fogtunk semmit...

Eredménytelenség, kilátástalanság, a kudarcok nyomasztó élménye telepszik ránk. Olyan jó volna nem üres kézzel állni itt ebben az életben...

A halászok, köztük Péter is - hálóikat rendezték. Ekkor száll be Jézus Péter bárkájába, s miután tanítja a népet, kéri, evezzen beljebb s vesse ki a hálót. Ekkor fakad föl Péterbõl a kudarcot megfogalmazó sóhaj: Egész éjszaka fáradoztunk, de nem fogtunk semmit.

Most következik azonban az elsõ; fordulat: "A te szavadra azonban kivetem a hálót."

Nem a maga erejében bízva, nem saját ügyességére, rátermettségére számítva. Amire a maga erejébõl futotta, azt megtapasztalta: egész éjszaka fáradoztunk, de nem fogtunk semmit...

A Te szavadra azonban...

Az evangéliumokban többször találkozunk ezzel: Jézus szavára megtöltik a vizeskorsókat a kánai mennyegzõn, amikor elfogyott a bor. Jézus szavára letelepítik a tanítványok az elcsigázott, fáradt, éhes tömeget... Jézus szavára Péter újra kiveti a hálót.

Megtörténik a találkozás. Az önmaga erejébõl kudarcra ítéltetett ember megtapasztalja azt az erõt, amely túl van minden emberi korláton. Szakadoznak a hálók a bõséges zsákmánytól. Péter pedig belereszket az élménybe: rádöbben kicsinységére, gyöngeségére: Uram, menj el tõlem, mert bûnös ember vagyok...

Jézus azonban bátorítja: Ne félj! Én emberek halászává teszlek...

Ahhoz, hogy bárki is fölemelni tudjon rászoruló, válsággal küzdõ embert, kell, hogy maga rádöbbenjen kicsinységére - és rádöbbenjen Jézus életadó, erõsítõ szavának igazságára.

Ez történt ott, akkor - a Genezáret tavánál Simon Péterrel, a halásszal - és Jézussal, aki azért jött, hogy életünk legyen.

S megismétlõdhet ma is, bennem is, velem is, bármennyi kudarc nyomasszon is. Csak legyen meg bennem a készség Jézus szavának befogadására s utána a cselekvésre: "a te szavadra azonban kivetem a hálót".

 

 

"A hegyen épült várost nem lehet elrejteni." (Mt 5,14)

 

Az embernek igazodási pontokra van szüksége.

 

A vár: biztonságot adó falakat jelent, védelmet. Fallal körülvéve nyugodt lehet odabenn az élet, akármi történik is odakinn. De a város is csak ideiglenes lakóhelye az embernek. Nemzedékek váltják egymást, fiatalabbak lépnek az idősebbek helyére. Őrzik a múlt emlékeit: köveket, oszlopokat, szobrokat, neveket, szokásokat. Azzal a tudattal, hogy a múlt a miénk, - s amit mi teszünk most, az is múlttá válik. Mert "nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük". (Zsid 13.14)

 

A hegyre épült város figyelmeztető. Égre emelkedő tornyaival felkiáltó jel mindenki számára, aki elhalad alatta. A város köveit emberek építik. Kimunkált faragású kövek, művészi díszítések mindenütt arról beszélnek, hogy az ember "több annál, hogy csak jóllakjék". De a várost nem a kövek teszik azzá, ami, hanem az emberek. Az emberek, akik együtt vannak, élő kövek módjára, egymáshoz illeszkednek életükkel, munkájukkal, egész létezésükkel. Az emberek, akik közös úton járnak, s osztoznak örömben és bánatban.

 

A hegyre épült város, amely el nem rejthető, amely állandó figyelmeztető, lakói számára ajándék lehet. A lakók történelmet kapnak örökségbe, megszentelt falakat, hagyományokat. Lehet benne úgy élni, hogy nem vesszük tudomásul. Lehet úgy élni, hogy az előttünk járókról megfeledkezünk, s nem gondolunk azokra sem, akik a városra föltekintenek.

 

Gondoljunk a zsoltárosra, aki városától távol kénytelen élni: "Jeruzsálem, ha rólad elfeledkezem, száradjon le a jobbom!" (Zsolt 137,5)

 

Hűséges vagyok-e örökségemhez, az én városomhoz? Növelem-e a magam gyertyafényével városom világosságát? Izaiás figyelmeztet: "Oszd meg kenyered a szegényekkel, fogadd be a jövevényeket, adj ruhát a mezítelenre - és világosságod felragyog." (Vö. Iz 58,7,10)

 

"Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!" (Mt 22,21)

Talán nincs is még egy részlete az evangéliumnak, amivel oly sokszor visszaéltek volna a történelem során, mint éppen ezzel. Politikai hatalmak, hatalmasságok szerették és szeretik úgy értelmezni, hogy ide is, oda is tartozhat az ember. Ide is, oda is megfizetheti az adóját, - kinek mi jár. S a kettőnek egymáshoz nem sok köze van. Közben pedig elfelejtjük: Senki sem szolgálhat két úrnak...

Lehet-e külön fizetni adót? Vajon lehet-e független egymástól a két könyvelés? Lehet-e, szabad-e egyáltalán hasadtlelkűségben élni? Lehet-e képzelni, hogy az Isten országa független a földi országtól, s a földi országnak semmi köze az eljövendőhöz?

A tapasztalat, a történelem sokszor azt mutatja, hogy a kettő: ég és föld. De az evangélium központi üzenete mégis arra utal, hogy Isten országa már közöttünk van, és hogy tetteink elkísérnek minket. Hogy nem lehet független üdvösségünk az evilági ténykedéstől, s hogy evilági létezésünket meg kell hogy határozza az az ország, amely eljövendő.

Egy magyarázat szerint Jézus kérdése, hogy kinek a képe van a pénzen, lényegében nem az ábrázolt személyre vonatkozik, hanem azt kérdi az őt csapdába csalni akaróktól: Hát ez meg mi? Miféle kép ez itt? Mivel az ő törvényeik, amelyek szerint vallási életüket alakítaniuk kellene, tiltják a képi ábrázolást. Miféle kép is ez? Ti tesztek föl nekem kérdést, amikor ilyen képmutatók, ilyen álságosak vagytok? S a válasz valójában nem válasz. Jézus visszafordítja a kérdést. Képmutatóknak nem válaszol.

Mit teszünk mi? Hányszor teszünk föl magunk is képmutató kérdést! S hányszor próbálunk takarózni mások kijelentéseivel, amelyek valójában csak egy adott szövegösszefüggésben érthetők. A császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené... Mennyire fontos volna éppen napjainkban, amikor a politikai lépéseket még mindig csak tanulják az emberek, ha nembújna el senki sem egy-egy szentírási mondat látszólagos biztonságot sugalló, jelszó-szerű harsogása mögé! Mennyire jó volna, ha az evangéliumot belülről élnénk meg, és külső cselekedeteinknek valóban politikai: poliszt, várost, közösséget építő súlya lenne! Ha életünkben valóban egybekapcsolódna Krisztus példájára és Krisztusba oltva az emberi és az isteni!

 

"Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok." (Mt 20,26)

Az evangéliumnak ez a paradoxona meghökkentő. Ugyancsak Máté evangélistánál olvassuk, hogy aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti azt, aki azonban Jézusért elveszíti, az megtalálja azt. (Vö. Mt 16,25) Az utolsókból lesznek az elsők, s az elsőkből az utolsók. (Vö. Mt 19,30)

Életünk feszültsége lüktet ezekben a kijelentésekben. Létezésünk kérdései vannak itt jelen. Jézus szavai felszólítanak helyünk keresésére, életünk, hivatásunk, küldetésünk elhelyezésére. Életünk szolgálat kell, hogy legyen. De kit szolgáljunk?

Másokat. Azokat, akik mások. Jézus egész magatartásának van egy sokakat talán megütköztető furcsasága. Nem csak a tanítványaival törődik. Nem csak barátainak gondjai irányt nyitott. Megszólít távol állókat és fölfigyel idegenek hozzá forduló tekintetére. A köztiszteletben éppen nem álló vámszedő Lévit meghívja, a vámos Zakeus házába betér, hogy nála étkezzék, szóba áll a bűnös Mária Magdolnával, beszédbe elegyedik a szamáriai asszonnyal, meggyógyítja az idegen, a kánaáni asszony beteg lányát.

Kettős kísértésben feszülünk mindannyian. Az egyik: az elkülönülés, a kivonulás, a magunkat "tisztán" megőrizni, átmenteni akarás kísértése. Hogy nincs közünk ahhoz, ami körülöttünk történik. Nincs közünk a tökéletlen intézményekhez, a vezetőkhöz, a körülöttünk zajló élethez, aminek sok megnyilvánulása elfogadhatatlan számunkra. Kivonulunk tehát ás átkot szórunk a bennmaradókra.

De nem kisebb a másik kísértés sem: az azonosulás, a belesimulás, a konformizmus kísértése. Ott kell lenni mindenben, vélemény nélkül elfogadva és továbbadva mindent.

Ne felejtsük: Jézus, aki meghívta a vámost, aki betért Zakeus házába, aki Mária Magdolnával és a szamáriai asszonnyal is beszédbe elegyedett, ő maga nem hasonult hozzájuk. Nem adta föl önmagát. Küldetése volt, s küldetéséhez a szolgálatban hű maradt.

Nem vonult ki az emberek közül, és ugyanakkor következetes maradt. Nem veszítette el érzékenységét egyetlen pillanatra sem az emberi nyomorúság, az emberi létezés, a bűn mindenkit terhelő tényei iránt. Küldetésének lényege volt, hogy kereste, ami veszendőbe indult.

Jézus paradoxonai vajon mennyire ivódtak belénk? A szolgálat megaláztatásaiban képesek vagyunk-e helytállni, vagy a magunk fölmagasztalásában végül megszégyenülünk?

Van-e erőnk, hogy vállaljuk mi magunk is, hogy mások vagyunk? Az emberek, akikkel törődnünk kell, nem azt akarják, hogy olyanok legyünk, mint ők. Szükségük van a "más"-ra, az igazodási pontra életükben. Vajon képesek vagyunk-e elfogadtatni magunkat a környezetünkkel? Van-e bátorságunk ahhoz, hogy a Zakeusok, Mária Magdolnák, szamáriai és kánaáni asszonyok között különvéleményt mondjunk az élet dolgaiban? Nem a mi magunk bölcsességét, hanem Jézusét. Azt, akár alkalmas, akár alkalmatlan, hogy aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.

"Aki meg akarja találni életét, elveszíti..." (Mt 10,39)

A verseny ősrégi, egyidős lehet az emberrel. Ki tud többet? Ki a nagyobb? Ki az erősebb?

Ez a szentírási mondat semmiféle emberi bölcsességgel nem fér össze. Csődöt mond az okoskodó emberi logika, mindenféle számítás és számítgatás, mindenféle versenyszabály. Ugyanolyan kemény mondata ez a Szentírásnak, mint a következő: "Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen." (Lk 9,23) Vagy a sokszor nagyon óvatosan idézett kijelentés: "Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok." (Mt 20,26)

Jézus az élet ura. Mindannyiunk számára életet akar. Üdvösséget, szabadulást korlátainkból. A halál valójában nem a halottas ágyon történik, hanem akkor kezdődik, amikor az ember csak önmagára gondol. Akkor veszítjük el az életünket, amikor csak a magunk életét keressük. Ekkor zárul be körülöttünk a világ, és amikor önmagunk keresésével éppen a legnagyobbak akarunk lenni, akkor válunk a legnyomorultabbakká: akkor kezd megszűnni az élet, akkor kezdődik a bűn, akkor kezdődik meg a halál.

Legyen mindenki szolgája, aki köztetek első akar lenni! Mert elveszíti az életét, aki minden áron meg akarja azt találni. De aki elveszíti életét Jézusért, az megtalálja. Merjük ne önmagunkat keresni, hanem társaink javát.

Jézus értünk és sokakért vállalta a halált. Ezért ragyogott föl a föltámadás fénye. Úgy lett ő a legelső, a kezdete mindeneknek, hogy mindenkinek szolgája lett halálával. Úgy lett ő az élet Ura, hogy elveszítette az életét értünk és mindenkiért.

Menjünk, és hasonlóképpen tegyünk. Ne önmagunkat keressük, hanem fogadjuk el egymást az ő nevében. Fogadjuk be, fogadjuk el az ő nevében a gyermekeket, a betegeket, az öregeket, a vendégeket, egymást. Jézus nevében fogadjuk be őket, és akkor vele magával találkozunk, és befogadjuk Azt, aki őt küldte.

 

Így találjuk meg az életünket, - ha nem a magunkét keressük. Így lehetünk nagyobbakká, nem az emberi versengés szabályai szerint, hanem a Jézus tanítványainak nem emberi logikája szerint.

 

 

 

"Aki megalázza magát, az felmagasztaltatik." (Lk 18,14)

 

A példázatban két ember szerepel: egy farizeus és egy vámos. Egy olyan ember, aki a közvélemény előtt tiszteletet parancsoló jelenség: aki hűségesen ragaszkodik a törvény betűjéhez, aki többet teljesít, mint ami az átlag-embertől elvárható volna. A farizeus ez az ember. Aki magát úgy határozza meg, hogy kijelenti: nem vagyok olyan, mint a többi... Más vagyok, több vagyok, értékesebb vagyok...

A vámos pedig, aki a közvélemény számára azok közé tartozik, akiket általában lenéznek, mert vámot szedni annyit jelent, hogy saját érdekét is jobban előtérbe helyezheti, mint megengedhető volna. A vámos megvetendő, - emlékezzünk csak: Jézust megváldolják, hogy vámosokkal, bűnösökkel barátkozik, - sőt: együtt étkezik velük...

A vámos önmagát nem úgy határozza meg, hogy másokhoz méri cselekedeteit. Ő egyszerűen megszólítja az Istent, s azt mondja: Légy irgalmas nekem, bűnösnek...

Ki vagyok én? Mindannyiunk számára mindennapos kérdés ez. S életünk, cselekedeteink adják meg rá a választ, nem pedig szavaink. Ki vagyok én? Olyan ember-e, aki tudatában van korlátainak, gyöngeségeinek, irgalomra szoruló életének, - vagy olyan, aki öntelten azt hirdeti: Én vagyok, aki a helyes úton járok...

Úton járó emberek, akik harcoljuk a magunk harcát: ilyenek vagyunk. Lehetőségeink között ott van a felismerés lehetősége: ember-voltom lényegéhez tartozik, hogy nem vagyok elegendő önmagamnak. Hozzátartozik az emberség lényegéhez, hogy rászorulok az élet Urára, az Istenre.

Megszólítani az Istent, s kimondani: légy irgalmas nekem, bűnösnek... Mert a bűn lényege, hogy kiszakadtam az Isten-alkotta rendből, s a magam útját járom. Visszatalálni az Isten rendjébe, visszatérni az igaz útra: ez csak úgy lehetséges, ha magamba tekintek, s elfogadom: nem én vagyok az ura az életnek.

Jézus összefoglalja a tanítást: "ez megigazultan ment haza..." Ki teszi az embert igazzá? Vajon én magam? Az Isten kegyelmének a műve, amit megigazulásnak mondunk: olyan lehetek az Isten előtt, amilyennek ő akar látni engem. S milyennek akar? Embernek, - aki nem magasztalja föl magát, hanem vállalja emberségét: nem több, de nem is kevesebb, mint - ember. Akinek lényegéhez hozzátartozik, hogy korlátai vannak, - hogy esendő, - hogy törékeny, - hogy nem ura önmagának. Jézus sokszor mond paradoxonokat, - olyan kijelentéseket, amelyek látszólagos ellentmondást tartalmaznak. "Mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják." Másutt ezt mondja: "Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt..." Vagy: "Ha a búzaszem nem hull a földbe, egyedül marad..."

 

Ki a farizeus, és ki a vámos? Gondoljuk meg: bennünk van mindkettő. Ott van a lehetősége mibennünk mindkettőnek. Bárcsak eljutnánk az igazi felismerésre: törékenységünk, bűnösségünk elfogadása nyit távlatot számunkra ahhoz, hogy igaz emberként megharcolhassuk a magunk jó harcát, s futhassuk végig a számunkra kijelölt pályát.

 

 

 

 "Aki közületek nem mond le mindenéről..." (Lk 14,33)

 

Jézus attól, aki őhozzá akar tartozni, elszántságot kíván. Elkötelezettséget és szabadságot. Szabadnak kell lenni minden kötöttségtől, s ez egyáltalán nem könnyű.

Jézus arra akar rádöbbenteni, hogy el kell fordulni mindentől, ami az embert elválaszthatná tőle. Másutt beszél Jézus a szeretetről, s a mások szeretetének mértéke: önmagunk szeretete. Úgy szeressük embertársainkat, miként önmagunkat szeretjük. S azt tegyük velük, amit szeretnénk, ha velünk is tennének az emberek. - Kereszthordozásról beszél. Nem könnyű azt a keresztet elviselni, amit kap az ember, s nem azt, amit keres magának. Jézus követésével együtt jár, hogy vele megyünk az úton, s ez az út a kereszthordozás útja. Aki nem hordozza keresztjét, nem lehet Jézus tanítványa. - Jézus szerint alakítani az életet annyit is jelent, mint számot vetni sok mindennel. Miként az építő leül, s végiggondolja, van-e miből építeni, ugyanúgy az életünk is akkor lesz csak épületes, ha számot vetünk: mi a lényeges és mi a lényegtelen.

Aki nem mond le mindarról, amije van, nem lehet Jézus tanítványa.

Van így egyáltalán értelme az életnek? Semmi sem lehet az enyém ebből a minket körülvevő világból, amiben annyi minden szép és kívánatos?

Jézus nem élet-tagadó, hanem élet-igenlő. Csupán arra kellene rádöbbennünk, hogy akkor lesz igazán az enyém az élet, ha a dolgoknak megfelelő rendje van. Ha nem teszem az Isten elé és fölé azt, ami csak ideig-óráig tartó. Ha nem ragaszkodom görcsösen házhoz, vagyonhoz, hatalomhoz, tekintélyhez, birtokhoz... Birtokolni - vagy létezni? - teszik föl gondolkodók manapság a kérdést. S mennyien vannak, akik a görcsös birtoklás-vágyban végleg elveszítik önmagukat, és képtelenek arra, hogy igazán éljenek...

Tenni az Isten akaratát. Helyes rendet teremteni az életemben. Befogadni az Isten Igéjét. Igent mondani az Isten igéjére. Ez a jézusi követelmény. Ez a feladat.

 

"Amit én tettem, ti is tegyétek meg..." (Jn 13,15)

 

A közösségteremtésnek megdöbbentő erejű igéit hallják a tanítványok az utolsó vacsorán: az adószedő, a vámos, a halász, az írástudó rokon; a lobbanékony, a szelíd, a számító, a következetes, a fogadkozni tudó - mennyire emberek voltak ők is! A közösségteremtés soha nem hallott igéi mondatnak ki ezen az estén: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, ez az én vérem.

Vajon sejtik-e ezek a tanítványok, hogy most számukra lezárult egy korszak? Sejtik-e, hogy most kezdődik az igazi, a minden ember életének értelme: aki eszi az Ő testét és issza az Ő vérét, az egyszer s mindenkorra őhozzá tartozik?

Szeretetének jelét adja Jézus ezen a vacsorán. Derékra kötött kendő, szabódó tanítványok: nekem aztán nem mosod meg a lábamat! S a parancs, az azóta is érvényben lévő: nektek is mosnotok kell egymás lábát. Mert életre-halálra együvé tartoztok, elválaszthatatlanul közötök van hozzám és egymáshoz - egyenként mossa bele tanítványaiba Jézus ezt a tényt, amit aztán vére ontása tesz teljessé, testének megtöretése tesz kézzelfoghatóvá. Értünk és mindenkiért.

Jézus utolsó vacsorája része az ő útjának. Annak az útnak, amely az olajfák éjszakáján vezet át. Közösségteremtő vacsora után az éjszaka sötétje és magánya következik. Alvó tanítványokkal, szerencsétlen árulóval. Békét teremtő asztalközösség helyett ellenséges tekintetek, kardokkal és dorongokkal.

Ember-létünk minden tragédiája belesűrűsödik ebbe az éjszakába. Az asztalközösség kenyerétől, a lábmosás szolgálata után a Golgotára visz az út a tagadás éjszakáján át. Csüggeteg, törékeny, megszégyenült vándorok vagyunk mindannyian: Magunktól méltatlanok arra, hogy asztalához üljünk annak, aki az elhaló és sok termést hozó búzaszem példájával tágította gyönge, de mégis csak éhes-szomjas tanítványainak lelkét.

A szabadulást megjelenítő, közösségteremtő ünnepi vacsora szétszóródott, megszégyenült, gyáva tanítványaiban nem lehet nem magunkra ismernünk.

Kik vagyunk mi, Jézussal együtt vacsorázó tanítványok? Nyitottak vagyunk-e a jelekre, amelyeket Jézus adott nekünk? Kötényt most nem köt a derekára, de küld szolgáló testvéreket. Vizet nem tölt ugyan mosdótálba, de tisztára mos titokzatos módon. Komolyra veszem-e soha el nem évülő igéjét: "Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg".

Jézus letérdelt a tanítványokhoz. Szólt hozzájuk. Elfogadta őket. Magához emelte őket. Vajon mi, sokszor büszke keresztények, így cselekszünk-e?

 

"Az aratnivaló sok, de a munkás kevés" (Mt 9,37)

 

Máté evangélista nyomban fel is sorolja az apostolokat, a tizenkettőt, akiket Jézus küld az emberekhez.

Az apostolok egyszerre kiválasztottak és küldöttek. Munkások ők az Isten aratásában. Ott, ahol sok az aratnivaló, de kevés a munkás. Az emberek között. Akik elcsigázottak és kimerültek. Akik olyanok, mint a juhok pásztor nélkül. Akiken Jézus végignézett és megesett rajtuk a szíve.

Visszatérő kijelentés az evangéliumokban: megesett a szíve rajtuk. Jézus nyomban segítőket állít melléjük vagy erősítő csodajelet mutat nekik, mint a követésében eltikkadt embertömegnek: néhány kenyérrel és hallal az egész sokaságot táplálja.

Nem tartja távol magát Jézus a tömegtől. Újra és újra ott látjuk őt az emberek között. A legegyszerűbbek, a legfáradékonyabbak, a leggyengébbek, a legbetegebbek, a legbűnösebbek között. Nem tudós társaságot akar Jézus, nem rendkívüli bölcselőket, hanem tiszta szívűeket, igazságra szomjazókat, békességet keresőket. Nem tartja távol magától a tömeget. Nem nézi le a botladozó embereket, nem kezeli le őket. Ott van közöttük, és hív mindenkit. Az Isten országáról beszél minden embernek. Nem a kiválasztottaknak: mindenkinek.

És mégis kiválaszt embereket. Az apostolokat: hatalmat ad nekik, hogy gyógyítsanak és hirdessék az Isten országát. Kiválasztja őket: nem azért, hogy kiválasztottak, hanem hogy küldöttek legyenek. Hogy az elveszettek közé menjenek. A gyengék közé. Azok közé az emberek közé, akiken Jézusnak megesett a szíve. Akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.

Nem rendkívüli embereket választ ki, hogy küldje őket. Simon Pétert választja ki, meg Andrást és Zebedeus fiait: halászokat. Mátét, a vámost és a többieket: egyszerű embereket. Azokat, akik habozás nélkül készek voltak otthagyni a hálót, eddigi megélhetésüket, és ráteszik életüket az Isten országának ügyére.

Mennyi magányos, mennyi csüggedt ember, mennyi útkereső, botladozó, igazságot szomjazó, belső nyugalmat, békességet óhajtó ember él körülöttünk! Jézus ma is rájuk néz, körültekint rajtuk - és megesik rajtuk a szíve. És ma is azt mondja: sok az aratnivaló, kevés a munkás. Kérjétek az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába.

Készek vagyunk, hogy menjünk?

 

"Az Igazság Lelke..." (Jn 16,13)

 

Olyan világban élünk, ahol szinte mindenki magasra, egyre magasabbra akar törni. Természetes vágya ez az embernek. De úgy akarunk sokszor fölemelkedni, hogy megfeledkezünk arról, hogy nem vagyunk urai ennek a világnak, csupán gondozói, felelősei. Ősrégi bibliai példázat a bábeli toronyépítés: az emberek fölemelkedésének, kiemelkedésének, nagyra törésének örök példázata, akik így szóltak: "Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér." (Teremtés könyve 11,4) Az eddig egy nyelvű, egymást értő emberek nyelve megzavarodik, amikor megfeledkeznek arról, hol van az ő helyük ebben a világban.

A Lélek kiáradása az apostolokra mintegy ellenpont a bábeli nyelvzavarra. Apostolokról, tanítványokról van szó, akik Jézus tanítását hallgatták, megismerték. Olyan emberekről van szó, akik Jézus életének tanúi voltak, de reményeik szertefoszlottak. Ezek az emberek találkoztak Jézussal a kereszthalál után: megtapasztalták, hogy Jézus él, - de gyengék voltak ahhoz, hogy kimenjenek az emberek közé, és elmondják mindazt, amit láttak és hallottak. Jézus a húsvéti hajnal után többször megszólította őket, amikor találkozott velük, és bátorította őket: Békesség, ne féljetek!

Pünkösd ünnepén az eddig bátortalan, félénk, nagyon emberi módon viselkedő tanítványok megkapják a Lélek erejét. Bátran az emberek közé mennek, beszélnek, - és mindenki, a soknyelvű világ érti őket, mindenki a saját nyelvén. (ApCsel 2,8)

Egy összezavarodott, egymást nem értő, sőt sokszor érteni sem akaró világban élünk. Annyi minden foglalkoztat bennünket: s amikor saját érdekeinket minden áron képviselve ki akarunk törni a többiek közül, megzavarodik a nyelvünk, érzéketlenné, értetlenné válunk. S amikor igazságot kellene képviselnünk a nyilvánosság előtt, bátortalanok, félénkek, szorongók vagyunk. Egy lélektelen, darabjaira hulló világban Lélekre, egységre van szükségünk. Egy megfélemlített, szorongó világban bátorságra, erőre van szükségünk. A keresztény ember számára sokat mondó Jézus bíztatása: Békesség! Ne féljetek! És az ember szeretné kitárni a szívét az erőt adó Lélek előtt, az egység Lelke előtt, aki elvezet a teljes igazságra.

 

"Az én igám édes, és az én terhem könnyű." (Mt 11,30)

 

Iga és teher: mindkettőtől idegenkedünk. Az igát lerajzolni sem tudnánk már. De él a "leigázni" szóban, s amikor igáról hall valaki, a hatalomra gondol: leigázni, hatalma, uralma alá hajtani. Igát hordani: hatalom alatt lenni, elveszíteni szabadságot, másnak az uralma alatt állni. A szolgaság pedig nem kell, idejét múlt fogalom. Az önmegvalósításra rendeltetett az ember, saját maga kibontakoztatására, nem pedig arra, hogy igát hordjon, hogy elnyomatásban éljen, hogy szabadságát elveszítse.

Teher: az úgynevezett kultúr-emberek többsége a fizikai erőfeszítést lassan már csak a sportversenyekről ismeri. De azt sem közvetlen tapasztalatból, hanem közvetítéseket nézve. Terhet hordani teljesen értelmetlennek tűnik. A teherhordó állatot fölmálházni bizonyára csak azért lehet, mert oktalan barom.

Jézus paradoxonai sorába tartozik ez a kép is. Miként az életet megnyerni akarónak is el kell előbb veszítenie az életét. Fel kell venni a keresztet s úgy járhatunk az ő nyomában.

Szent Bernát egy virágvasárnapi prédikációjában az oktalan baromról, a teherhordó szamárról beszél, - ez a lény van mégis legközelebb Jézushoz, aki bevonul Jeruzsálembe. Nem a hangos, ujjongó tömeg, a pálmaágat lengető, diadalittas emberek vannak közel Jézushoz, hanem a terhet hordozó, oktalannak tartott jószág.

Oktalannak tartják mindazokat, akik megkötöttségeket vállalnak. Akiknek élete önként vállalt korlátok között zajlik, Jézus evangéliumának kötelékeiben. De mindenféle választás oda-kötözöttséget jelent. A különbség csak abban van, hogy ki mit választ. Ha az Életet választom, az Élethez kell kötnöm magam, az Élet szolgálatába kell állnom. Az Élet igájának kötelmeit kell magamra venni. Terhet kell hordozni - még ha oktalannak tűnünk is általa -, Jézusnak, az Élet urának közvetlen közelségében. Christophorosnak, Krisztus-hordozónak kell lennünk az emb erek között, még akkor is, ha a tömeg mással volna elfoglalva, és felszínes ujjongással magasztalja saját elképzeléseinek és vágyainak királyát. Az igazi Teher hordozása értelmet ad az életnek, mert "Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket..." (Kor 1.27)

Nem kell szégyellnünk köteles szolgálatunk végzését. Nem kell félnünk az Isten-ember igájától, amely odaköt bennünket az Isten és az emberek szolgálatára. Ő felüdít bennünket és életet ad mindörökre.

 

"Azon a vidéken pásztorok tanyáztak..." (Lk 2,8)

 

A pásztorok kemény, széltől, vihartól edzett emberek. Benne élnek ebben a világban. S útra kelnek Betlehembe, mert hallják az üzenetet. Ott találják Máriát és Józsefet és a jászolban fekvő kisdedet.

A pásztorok történetében az a nagyszerű, hogy meghallották a hírt, hogy útra keltek, hogy tapasztalásuk igazolta a hallottakat, s hogy visszatérve dicsérték az Istent, mert minden úgy történt, ahogyan hallották.

Elindulni egy hangra, a bizonytalanba. Vállalni az útrakeléssel járó minden kockázatot. De mégis menni, hittel, előre.

Nekünk, az idő múlásában élő embereknek, akik érezzük, hogy erőtlenek vagyunk, biztatásra van szükségünk. Bátorító szóra. Mert egyikünk sem tudja, mi vár majd rá. A nap fölkel és lenyugszik. Tavasz, nyár, ősz és tél lesz újra. De aki születése napján elindult a halála felé, nem tudja, mit hoz a holnap. Aggságoskodunk, hogy mibe öltözzünk: a létbizonytalanság, ez a nem kívánt vendég egyre több vendéget látogat meg. Oly jó volna bizonyosságot szerezni, hogy miért is élünk! Oly jó volna biztos utat találni a ránk boruló sötétségben!

Hallottunk már Jézusról, akárcsak a pásztorok. Találkoztunk már a róla szóló üzenettel. Olvastunk, hallottunk róla. De útra keltünk-e már igazán, hogy lássuk és megtapasztaljuk, ami róla mondatott? Szavakkal nehezen megfogalmazható, belső, lelki vándorútra gondoljunk: otthagyni a féltve őrzuöttt nyájat, otthagyni régi önmagunkat, és elindulni a hang nyomában, s rátalálni arra, akit a világunk vár. Rátalálni és megbizonyosodni. S a bizonyosság birtokában boldogan visszatérni: mert ettől a pillanattól kezdve értelmet kap minden.

Bizonytalanságainkon a Jézussal való találkozás nemcsak átsegít, de betölti életünket. Jobban, mint ennek a világnak bármilyen hatalma vagy gazdagsága.

 

"Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!" (Mt 14,27)

 

Jézus tanítványait egyformán dobálják a hullámok. Ugyanabban a hajóban utaznak. Küzdeni kell. Ellenszél van. Semmi sem kedvez az előrehaladásnak.

Egyszerre föltűnik valaki előttük. Bizonytalan, hogy ki ő: körvonalai nem rajzolódnak ki világosan. Ott van előttük, de vajon ki is ő? A viharban könnyű rémeket látni, kísértetre gondolni. Legjobb csak együtt maradni, összehúzni magunkat, nem mozdulni, semmit sem tenni. Fő, hogy együtt vagyunk, senki ne legyen vakmerő.

S akkor Péter Jézus szavára, a viharban is bátorságot sugalló szóra megmozdul és megszólal: Ha valóban te vagy, Uram, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen.

Esztelenség ilyet kérni. Mire való ez a furcsa vállalkozás?

Jöjj! - hangzik a felszólítás. És Péter megy. De a szél nem csillapodik, a vihar nem ül el, a vállalkozás közepette Péter bátorságát veszíti, bár már a mélységek fölött jár. S akkor - a célt szem elől tévesztve - merülni kezd.

Jézus kinyújtja kezét, megragadja, s beszáll vele a hajóba. S akkor fölhagyott a szél, megszűnt a vihar.

A szél azonban csak akkor csillapodik le, ha Krisztus beszáll a hajóba, ha ő betér hozzánk.

De mikor száll be? Akkor, ha képesek vagyunk először mi magunk kilépni, vállalva a bizonytalant is. Ha képesek vagyunk kilépni a megszokottból, otthagyni a lélekvesztőt, s elindulni, határozottan elindulni ő felé. Ő szembe jön velünk. Bár sokak szemében kísértetnek látszik, körülírhatatlan, megfoghatatlan, bizonytalan jelenségnek, mégis ő az. Nem itt bent, magunk között, hanem ott kinn: előttünk. Bátorságra van szükség, hogy a hullámok közepette, a mélységek fölött kilépjünk és meginduljunk előre.

S ő akkor, de csak a hit bátorsága után, beszáll hozzánk. Hajónk nem válik fölöslegessé, de átlényegül: hiszen ő is közöttünk van már. S a vihar megszűnik. S megfogalmazódik a hitvallás: valóban Te vagy az Isten Fia.

Mindannyiunk életében éppen a legnagyobb viharok közepette hallatszik a ki-hívás: Jöjj!

Megvan bennünk a hit bátorsága?

 

"Békesség ennek a háznak!" (Mt 10,13)

Jézus tanítványainak köszöntése: Békesség ennek a háznak!

Mindannyian vágyakozunk arra, hogy valósággá váljék a krisztusi tanítványok áldás-kívánsága.

Fenyegetett világban élünk. Világméretekben a felhalmozott fegyverek, családi méretekben pedig a hétköznapok gyűlölködései fenyegetnek. Világméretű békekonferenciákról olvashatunk, és a szétbomló családok válópereit a békítő tárgyalások vezetik be. Valami nagyon hiányzik mindannyiunknak; mondhatnánk úgy is, hogy nincs összhang ebben a világban. A széthúzás, a szétesés jeleit tapasztaljuk mindenfelé, és nem ritkán magunk is hozzásegítünk tetteinkkel, önzésünkkel, keménységünkkel, magunkra szabott igazságunkkal, hogy emberek ne közelebb, hanem távolabb kerüljenek egymástól.

A béke városának, Jeruzsálemnek a látomása mintegy az elveszett paradicsom ellenpólusaként rajzolódik ki a Szentírásban: ahová minden nép és törzs vágyakozik és zarándokolni óhajt. (Vö.Jel 21,9-27) Mert ahol éppen vagyunk: a békétlenség világa. Emberi széthúzások és fenyegetések földje. Saját erőnkre támaszkodva feltűnő dolgokat tudunk ugyan építeni, - tornyokat talán, de bábelieket - és más nyelvet beszélve szerteszét szóródunk, akár egyetlen család tagjaiként is. De vágyainkban ott él a város, a szétszórtság helyett a biztos falak közötti élet védettsége, Isten békéjének városa.

Isten küldötteit küldi hozzánk ma is. Mindannyiunkhoz. Megszámlálhatatlanul, előre ki nem számítható formában meglátogat bennünket az úr üzenetével: Békesség ennek a háznak. Vajon a békesség fiait találja-e nálunk az Úr üzenete?

Sokféle módon lehet keresni a békét. Megélni azonban csak Jézus keresztje szerint lehet.

Bármennyire is keménynek tűnnek az evangéliumnak a következő tételei, nem kerülhetjük ki őket:

az ellenség elpusztítása helyett az ellenség szeretetéről van szó;

a bosszúállás helyett feltétlen megbocsátásról;

az erőszak helyett a szenvedésre való készségről;

a gyűlölet hirdetése helyett boldognak mondásáról azoknak, akik békességszerzők.

Szüksége van ennek a világnak arra, hogy legyenek élő helyei a békességnek. Amikor olyan sokféle módon keresik a béke lehetőségeit ebben a fenyegetett világban, nekünk keresztényeknek kétezer éves lehetőségünk van a béke megélésére. Az Úr békéjének mennyei városát előre hozhatjuk a jelenünkbe, - sőt: mindannyian ezt a feladatot kaptuk. Az Isten országa megvalósulóban van. Már elkezdődött. Kiteljesedése attól is függ, vajon mi a békesség fiai vagyunk-e, akik saját házunkban meghallottuk az Úr üzenetét: Békesség ennek a háznak!

 

"Effata, azaz nyílj meg!" (Mk 7,34)

 

Az emberek találkoznak Jézussal, aki gyógyít. Megnyitja a vakok szemét, megoldja a némák nyelvét, visszaadja a süketeknek a hallást. Jézus "nyitott" felénk, beteg, vak, süket, néma emberek felé.

Nyíljál meg! - Boldogtalanságunk oka valahol itt lehet: még nem nyíltunk meg. Be vagyunk még zárva magunkba. Nem látunk túl önmagunkon. Nem tudunk meghallani semmit. Nem vesszük észre a körülöttünk feltáruló világot, a kék eget, a víz zúgását, az emberek örömét és bánatát.

Nyíljál meg! Ezt mondja nekünk is Jézus. Így szólít meg minket minden nap.

A süketnéma életének legnagyszerűbb pillanata lehetett, amikor találkozott Jézussal. Amikor maga előtt láthatta Jézust, akiről még bizonyára csak sejtései voltak. Jézus pedig, mielőtt megoldotta volna némaságát és megnyitotta volna süketségét, jelet adott neki. Egyszerű jelet, hogy itt és most valami történni fog. Jézus megérintette őt. Megérintette a nyelvét.

Velünk is ugyanezt teszi napról napra. Jeleket ad. Emberekkel hoz össze, új és új helyzetekbe állít. Valami történhet, történnie kell valaminek.

Amikor a süketnéma ember látta, hogy feléje közeledik Jézus, amikor megtapasztalta a jelet, amikor Jézus megérintette őt: bizalommal átadta magát Jézusnak. Biztos volt abban, hogy Jézus az, aki most megváltoztatja az ő életét. Hitt. És ennek a hitnek a gyümölcse, hogy élete valóban új élet lett. Süketnémaságából a kimondott és megértett szó új világába, a magába zártságból az emberibb élet világába jutott.

Az evangéliumi elbeszélésben azt olvassuk, hogy az emberek, akik ezt látják, felkiáltanak: Mindent jól tesz, a némáknak visszaadja a beszédet, a süketeknek a hallást!

Jel minden ember a világban, akinek megoldódik a nyelve, akinek a füle hallóvá válik. Felszólítás minden esemény, ahol megtapasztalható a kibontakozás, az emberibb élet. Felszólítás az Isten dicséretére.

Nyílj meg! - Bárcsak meghallanánk mi is az ő nekünk kimondott szavát. Bárcsak ne keményítenénk meg a szívünket. Bárcsak bizalommal, hittel tudnánk fogadni minden jelet tőle, amelyet nekünk, éppen nekünk ad ma az Úr!

 

"Emlékezzél meg rólam országodban!" (Lk 23,42)

 

A keresztre feszített Jézushoz fordul így a lator, akit vele együtt megfeszítettek. Aki az emberi élet legmélyéről, gonosztevőként feszíttetett meg, hittel megszólítja azt, aki a legmagasabbról, az Isten Fia méltóságáról kerül a keresztre. Ne feledkezzél meg rólam, ha majd eljutsz országodba, királyságodba. Tömör, egyszerű a válasz: "Még ma velem leszel..." (Lk 23.43)

Jézus országa nem ebből a világból való. A kereszténység küldetése és a világi hatalom nincs és nem lehet összefüggésben. Jézus tanításának leglényegesebb tartalma az Isten országának meghirdetése, ez az ország azonban nem ebből a világból való. Jézus nem akar mást, mint jelenvalóvá tenni az Isten országát - ebben a világban. Megtérésre szólít fel mindenkit, mert közel van az Isten országa. Amikor imádkozni tanítja tanítványait, ezt adja ajkukra: Mi Atyánk... jöjjön el a te országod.

Kettős állampolgárságú minden keresztény. Polgára ennek a világnak, és polgára az Isten országának. De nem élhet úgy, hogy elhanyagolja ennek a világnak ügyeit, miközben meggyőződése, hogy nincs itt maradandó városunk.

Tudatosítanunk kell magunkban az őskeresztények hitvallását: "Jézus Krisztus az Úr!" (Fil 2,11) Ő az, akiben és aki által létezik minden. Ő az, aki átalakítja életünket. Ő az, aki kivezet sötétségünkből. Ő az, aki fölemel minket és létezésünknek értelmet ad.

A krisztusi ország megkezdődött a világban. Mindenütt, ahol ember hittel fordul oda a Megfeszítetthez, azt kérve, hogy ne feledkezzék meg róla, megkezdődött az Isten országa. Mert a bűnbánatban és a hitben megkezdődött az értékek átrendezése Krisztus szerint.

 

Az igaz bűnbánók, a kiengesztelődést komolyan vevők, a béketeremtők itt, ebben az országban, bármely párthoz vagy csoportosuláshoz tartoznak is, az Isten országának, Jézus Krisztus királyságának követei. Ahol több és igazibb az igazságosság, ahol több és tisztább a béke, ami csakis a rendezettségből fakadhat, ott már a jelenben itt van az az ország, amelynek eljövetelére várunk, amely felé fordítjuk tekintetünket az evilági országban. Jézus Krisztus az Úr. A Megfeszített és Föltámadott ura az életnek. Ő a Kyriosz: hozzá fordulunk bűnbánattal, miként a golgotai lator is tette. Emlékezz meg rólunk, emlékezz meg rólam! Kyrie eleiszon! Uram, irgalmazz!Jézus Krisztus az Úr. Kell, hogy az egész világon ő uralkodjék. Nem a keresztények politikai hatalma által, hanem a keresztények krisztusi élete által.

 

 

 

"Ez az én szeretett fiam..." (Mt 3,17)

 

Jézus kimegy a pusztába, ahol János keresztel. Az a János, aki hirdette, hogy közel van a Messiás megjelenése. Jézus - akárcsak a többi ember - kimegy Jánoshoz a Jordán partjára, alámerül a vízben: János keresztségében részesül. Az evangélista fontos hírt közöl Jézus immár a múltba tartozó életének fényében. Az Isten hangjáról beszél: ez az én szeretett Fiam...

A régi várakozások beteljesülnek: ez az ember az, aki az Istennek tetszik, ő az, akire vártak.

Minden ember számára kérdés a saját élete. Mit tegyek, hogyan éljek, hogyan küzdjem végig a rendelkezésemre álló időt? Hogyan találok célt és értelmet ennek a rengeteg küszködésnek?

Jézus Jánoshoz a pusztába megy ki. A puszta Jézus kortársai számára népük egyik legkeményebb élménye volt. Fogságban voltak, Mózes vezetésével törtek ki onnan, hogy új hazát keressenek. Függetlenséget, földet, ahol új életet kezdhettek. Jézus kortársainak ismerős a pusztai vándorlás sok keserve, reménytelensége, kilátástalansága, Mózes és a nép feszültségei, az elcsüggedés, a visszakívánkozás Egyiptom földjére, a fogságba, ahol az a kevés, amijük volt, az a nyomorúság, ami ott osztályrészük volt, mégis csak biztos volt.

Jézus kivonul a pusztába. Ő egy az emberek közül. Nem rendkívüli szabadító, hanem olyan ember, aki vállalja mindazt, amit testvéreinek, kortársainak, népének vállalnia kellett és kell. És ugyanúgy megkeresztelkedik a Jordán vizében, mint a többi ember, akik felkeresték Jánost.

Az az ember, akiben kedve telik az Istennek, olyan ember, aki vállalja az emberi sorsot. Aki nem különlegességek után sóvárog, hanem teljesen egy mivelünk. Egy az ő népének sorsával, múltjával és jelenével.

A Jordán vize számunkra jelkép. Mi is alámerülünk a vízben. Vállaljuk, hogy sorsunk Jézus sorsa lesz. Keresztények vagyunk, megkeresztelt emberek. Krisztusiak. Életünk értelme az lesz, hogy vállaljuk sorsunkat. Miként Krisztus is ezt tette. Önkéntelenül is ránk néz a világ. Vár valamit tőlünk Csak akkor tud igazodni hozzánk a világ, ha mi valóban megoldottuk, vagy legalább is igyekszünk megoldani életünk legmélyebb kérdéseit. Akkor szilárdan fogunk állni. Akkor közünk lesz a körülöttünk élő embereknek a sorsához, gondjaihoz és örömeihez. Akkor olyanok leszünk valóban, mint Krisztus. És akkor bennünket is illetni fog az evangélista által tolmácsolt, megnyugtató kijelentés: ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.

 

 "Én vagyok a szőlőtő..." (Jn 15,5)

 

Talán senki sincs, aki ne csodálkozott volna már a pirkadaton vagy a lebukó napkorongon. A születés csodája és az elmúlás döbbenete megérinti az embert. S hányszor tesszük föl magunknak és sokszor másoknak is a kérdést: mindez miért?

Babits Mihály "Esti kérdés" című versének sorai sokaknak ismerősek:

"miért az emlékek, miért a múltak?

miért a lámpák és miért a holdak?

miért a végét nem lelő idő?

vagy vedd példának a piciny fűszálat:

miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?"

Mindannyiunkban ott él a vágy: élni akarunk. Minden porcikánk irtózik az elmúlástól. De állandóan tapasztaljuk körülöttünk és magunkban, hogy múlandók és esendők vagyunk.

Húsvét ünnepe és minden vasárnap, az Úr napja nekünk, keresztényeknek az élet napja. A föltámadás tényének emlékezete. Jézus él. Ő úr lett a halál fölött. Bár keresztre szegezve vállalta a szenvedést és elszenvedte a halált, benne nyilvánvalóvá vált az Isten életet ajándékozó szeretete minden ember iránt.

A szőlőtőről és a szőlővesszőről szóló példázatban erre figyelmeztet bennünket Jézus: őáltala, ővele és őbenne életünk lehet. Nekünk, a szépség és az élet koldusainak: mert egyikünk sem ura az életének. Kaptuk az életet, úgy, hogy egyikünk sem kérte. És ez a "titkos élet" szabadságra és örömre nyílik - ővele.

Hányszor megcsodálhattuk tavasszal, hogy újra él a természet, - mindaz, ami télen halottnak tűnt, most újra él. A halottnak tetsző szőlővesszők újra nedvet eresztenek, megcsillan a csöppökön a napsugár. Ami halottnak látszott, mégis él: de csak akkor, ha nem vágták le a tőről.

Jézus magáról ennyit mond: "én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők". Majd így folytatja: "Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz. Mert nélkülem semmit sem tehettek."

A keresztet sokszor úgy ábrázolják, hogy a tövéről szőlővesszők futnak fölfelé, s a vesszőkön szőlőfürtök láthatók.

Jézusban maradni annyit jelent, mint vele együtt élni. Vele együtt élni azt jelenti, hogy vállalom a keresztet. Nem azt, amit magamnak keresek. Azt a keresztet kell vállalni, amit az Isten tesz a vállamra. És ebből a vállalásból fakad a húsvéti fényesség. Ebből a vállalásból terem a gyümölcs, ebből az elkötelezettségből származik az igazi élet.

 

 

 

"Én vagyok az élet kenyere" (Jn 6,35)

 

Tanítványainak mondja ezt magáról Jézus. Akkor, miután megtapasztalták az emberek a jelet: a kenyérszaporítást. Keresik Jézust, utána mennek, mert kenyeret kaptak. Vágyakozzatok igazi kenyér, mennyei kenyér után! - figyelmezteti őket.

A kenyér hozzátartozik az élethez. A föld nagy részén az egyik legfontosabb, leghétköznapibb, legnélkülözhetetlenebb emberi táplálék. Szokták mondani: szükségem van rá, mint egy falat kenyérre...

A kenyér jelentheti általában mindazt, ami az élethez szükséges. "Kenyérkereső" foglalkozásról beszélünk. Mindennapi kenyerünkért való kérésünk is erre vonatkozik.

Jelenti a kenyér az életközösséget is. Egy kenyéren van vele. Vagy: a száműzetés keserű kenyerét eszi. Vagy: a kenyere javát már megette...

Amikor a kenyérről van szó, létezésünkben vagyunk érintve. De hát mi is az élet? A születés és a halál közötti idő? Az állandó változás? A növekedés? Az elmúlás? Évek egymásutánja, miközben "arcunk verejtékével" esszük kenyerünk? Titkok világában élünk. Élünk, de miért?

Jézus az élet kenyere. Azért jött, hogy életünk legyen. Ő az út, az igazság - és az élet. Ő maga. A kenyér, amit ő nekünk ad, az ő teste, a világ életéért.

Bár körülöttünk minden múlandó, mégis az el nem múló után él bennünk a vágy. Bár körülöttünk minden halandó, a halhatatlanság óhajtását nem lehet kitörölni belőlünk. Szembeállíthatjuk-e ebédlői asztalunk kenyerét az Úr vacsorája asztalának kenyerével? Lehet-e szembeállítanunk evilági életünket a remélt örök élettel?

Örökkévalóságra készülni nem lehet másként, csak úgy, hogy halálosan komolyan vesszük minden percünket. Ha komolyan vesszük a pillanatokba belesűrűsödő időtlenséget. A kenyér életközösséget jelez. Közösség Jézussal, az Élettel csak akkor valósul meg bennünk, ha a mi korlátok közé szorított életünkben mi magunk az életet jelentjük másoknak. Ha nem magunknak élünk, hanem ha kenyérré őröl bennünket is mások számára az idő.

Bár ellentétben látszik az égi és a földi, az el nem múló és a múlandó, mégis ráépül az égi a földire, az el nem múló a múlandóra. Ezért mostani életünket tisztán, teljesen, lelki-szellemi gazdagságban kell megélnünk. Nem elfordulni kell tőle, hanem gazdaggá tenni a pillanatokat. Úgy, hogy Jézus jelen legyen minden tevékenységünkben. Ő, az élet kenyere. A kenyérkereső munkából ne hiányozzék Jézus keresése. A kenyér a legtermészetesebb tartozéka életünknek: mindennapjainkból ne hiányozzék soha Jézus, az Élet kenyere.

 

"Én vagyok az Út..." (Jn 14,6)

 

Amikor Jézus búcsúzik tanítványaitól, arról beszél, hogy elmegy otthont készíteni számukra. De hogyan lehet eljutni oda. Tamás apostol, akit a húsvét utáni eseményekből jól ismerünk, a bizonyságot kereső Tamás most tűnődve kérdez: "Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?" (Jn 14,5)

Jézus válasza ismerős. Találkozunk ezekkel a szavakkal templomok ívein, keleti ikonok Krisztus-képeinek nyitott könyvén: "Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet."

Az út mindig vezet valahová. A sehová sem vezető: labirintus, útvesztő.

Szoktunk beszélni élet-útról. A búcsúzó ének mondja: "Visszanéztem félutamból..." Szép szokás, hogy országutak mentén kereszteket állítottak, figyelmeztetésül az utazóknak, hogy az út, amelyen mindannyiunknak járnunk kell: a Jézus útja.

Milyen is a jézusi út?

Nem mentes az erőfeszítésektől. Nem hiányzik belőle a szenvedés. Bár egész természetünk irtózik a szenvedéstől, mégis életünkhöz hozzá tartozik. Kenyerünket arcunk verejtékével esszük. Szabadság-vágyunk határtalan, mégis korlátok között tudjuk csak megélni szabadságunkat. Az egész világot szeretnénk magunkénak mondani, de korlátlan vágyainknak határai vannak.

Jézus tanítványai közvetlen közelről megismerhették, milyen Jézus útja.

Jézus övéitől búcsúzik, küldetését teljesítve. Elmegy, hogy helyet készítsen számukra. Otthont, hazát.

Haza-vágyó emberek vagyunk. Az otthon-teremtők az igazi haza előízét éreztethetik meg az emberekkel. Úton-lévő emberek vagyunk. Vajon Jézus-e számunkra az út? Úton-útfélen találkozhatunk megváltást, gyógyulást, szabadulást hirdetőkkel, akik hol harsányan, hol szelídebb erőszakossággal magyarázzák az önismeret, az elmélyedés, a megtisztulás útját...

Vajon megismertük-e Jézust? Felismertük-e már őt, mint az emmauszi tanítványok, akik Jézus nélkül reményvesztetten, de Jézust megtapasztalva már lángoló szívvel járták az utat?

Utunk Jézus Krisztus. Biztos útra van szükségünk nekünk, haza-vágyó embereknek. Sokszor azt gondoljuk, hogy kikerülhetjük, lerövidíthetjük a jézusi utat. Egy régi mondás szerint "jobban halad az úton a sánta, mint az út mellett a futó."

"Senki sem juthat el az Atyához, csak általam" - mondja Jézus. (Jn 14,6) Ha valóban célba akarunk érni, ezen az úton kell járnunk.

 

"És bölcsek jöttek Napkeletről..." (Mt 2,1)

 

Jézus születéséről nem csak azok szereznek tudomást, akik egészen közel voltak hozzá. Az evangéliumban szó van a pásztorokról, akik "azon a vidéken" tanyáztak. Találkoznak vele olyanok is, akik nincsenek közel hozzá, akiknek hosszú utat kell megtenniük Jézusig. Bölcsek, Napkeletről... Ne rendkívüli embereket lássunk bennük. Hanem olyanokat, akikkel lépten-nyomon találkozhatunk. Olyan emberek ők, akik látják a csillagot, amely határozottan vezet egy irányba. De ez az esemény számukra nem magától értetődő. Nyugtalan, látni és tudni vágyó emberek lehettek ők, akik nem elégszenek meg csupán a csillag vezetésével. Betérnek Heródeshez is, hogy tudakozódjanak: hol kell születnie a Királynak? Hogy célba érjenek, megtesznek mindent.

És követik a csillagot Betlehem felé.

Az igazságkeresők, az istenkeresők örök példái ők. Szívükben ég a vágy a teljesség, az Isten után. Kérdéseik vannak, amelyekre nincs előre elkészített válasz. A választ nekik maguknak kell megtalálni, hosszú vándorlás gyötrelmeivel.

Kérdések egész sora, izgató gyötrődés a napkeleti bölcsek példázta egész életünk. Megyünk egy csillag után, lelkiismeretünk fénye után. S az út végén számunkra is felragyog az Isten.

Azok, akik közel voltak Jézus születéséhez, s akik távolról küzdötték közel magukat hozzá, ugyanazt a képet látják. Egyszerűségében is lenyűgöző a kép: egy kisgyermek jászolban, mellette édesanyja. Aranyról, tömjénről, mirháról beszél az evangélista, aki egy emberöltővel az esemény után ír, s aki már tudja: ebben a gyermekben az Isten szólt bele az életünkbe.

Ha az események közvetlen közeléből nézzük, megdöbbentő az egyszerűség, amelyben a bölcsek azt találják, akiről a jövendölések szólnak, akinek Betlehemben kell születnie, aki a Király.

Istenkeresésünk, igazságszomjunk, vágyaink nem hagynak nyugodni minket. Kövessük a bölcsekkel a csillagot. És a csillag megáll a hely fölött, ahol a Gyermek van.

Kérdéseinkre ő a válasz: az ember Krisztus Jézus. Az ő tiszta emberségén keresztül ragyog bele az életünkbe az Isten ismeretének világossága, és a hozzá hasonló, önmagukat teljes egyszerűséggel másokért odaadni tudó életekben sejtjük meg azt az erőt, amely ennek az életnek minden gyötrelme és minden szépsége mélyén meghúzódik. Így ismerhetjük fel az Istent, aki felé vezeti nyugtalan igazságkeresésünket a csillag, a napkeleti bölcsek csillaga.

 

"Fölment külön velük egy magas hegyre..." (Mt 17,1)

 

Krisztus nem vitte föl valamennyi apostolát a Tábor hegyére. Csak hármat választott ki a tizenkettőből: Pétert, Jakabot és Jánost. Jézus életéből a neheze még hátra volt. A meg nem értések sorozata, a végletes összeütközések, az ítélet, a testi-lelki szenvedés és a kereszthalál. Mindez úgy zajlik le, hogy a tanítványok számára értelmetlennek tűnhetett az egész. Csődnek, olyan pusztulásnak, amelyre magyarázatot adni nem tudhattak. Igazi emberek ők. Nehezen tudnak a kézzel tapintható, szemmel látható, füllel hallható valóság mögé hatolni. De a három kiválasztott apostol sem volt sokkal erősebb, pedig ők már a Tábor hegyén a dolgok mélyére pillanthattak. Igazi Isten-élményük volt. Ők is be voltak zárva ember-voltukba, ők is tudtak megfutamodni, hűtlennek lenni, s Péter tagadni is képes volt.

Nekünk, hívő embereknek is sokszor megfoghatatlan és távoli az Isten. Még akkor is, ha értelmünkkel átlátjuk, hogy az Isten mégis csak közel van hozzánk, sokszor megközelíthetetlen távolságban érezzük őt magunktól.

A táborhegyi istenélmény az apostolok közül is csak a kiválasztottaknak volt az ajándéka. S az ő életüknek is csak igen rövid részét töltötte ki. Legtöbbször nagyon is messze a Tábor hegy alatt jártak, hétköznapi életük síkságában, sokszor pusztaságában. Miként mi is. Akik szeretnénk birtokában lenni a válaszoknak. Minden "Miért?"-re jó volna azonnal a felelet.

Istent közvetlenül nem tapasztalhatjuk meg. De olykor-olykor felragyog előttünk, és megérzünk lényéből valamit. Megérezzük közelségét, és kimondjuk szívünk legmélyén: Uram, jó nekünk itt lenni, a Te közeledben, a Te jelenlétedben.

Ha egyszer fölragyogott előttünk az Isten fényessége, és utána ismét le kell jönnünk a hegyről, lehet, hogy ismét nehéz lesz minden. Lehet, hogy nem szűnik meg bennünk a sok "Miért?" gyötrelme. Lehet, hogy odalenn ismét gyöngék leszünk, lehet, hogy gyatra emberségünkkel elfordulunk tőle. Péter - aki pedig ott volt a Tábor-hegy fényességében, és lelkesülten mondta: Uram, jó nekünk itt lenni! - , ez a Péter a főpap udvarában, bár előtte fogadkozott, hogy ilyesmi vele nem fordulhat elő, háromszor megtagadta a Mestert.

De újra szembenézhetünk ővele, s ő fölemel bennünket, tágra nyitja előttünk a látóhatárt. Aki egyszer megtapasztalhatta a Tábor-hegy fényességét, aki átélte, hogy nincs bezárva e fogható emberi létezés korlátai közé, az tudja, hogy nem a Golgota sötétsége a vég, - bár hozzátartozik ez a sötétség is az emberség terhei közé. A végső szó a húsvéti fényességé, amelynek ragyogásából részesültek már az apostolok fenn a Tábor-hegyen.

 

"Ha a búzaszem nem hull a földbe..." (Jn 12,24)

 

Jézus nem sokkal a jeruzsálemi végső események előtt mondja el a búzaszemről szóló hasonlatot. Élet és halál titkának összefoglalása ez, szemléletes megfogalmazása az élet értelmének. Paradoxon: úgy találom meg az életemet, ha elveszítem azt. Pedig mindannyian ösztönösen keressük az életet. Magunknak akarunk jobbat, magunkat óhajtjuk középpontban, s a mások csak annyiban léteznek sokszor számunkra, amennyiben a mi javunkat szolgálják.

Jézus azt akarja, hogy gyökeresen változtassuk meg életfelfogásunkat. A búzaszem életét kívánja tőlünk. A látszólagos megsemmisülés önkéntes vállalását. Azt, hogy képesek legyünk átadni önmagunkat. Hogy ne ragaszkodjunk kicsinyes önmagunkhoz. Hogy vállaljuk a látszólagos pusztulást, a megsemmisülést. S termést fogunk hozni.

Jézus egész élete tulajdonképpen a búzaszem életének megvalósítása. Ezért aki követni akarja őt, aki tanítványa akar lenni, nem menekülhet meg a búzaszem sorsától. Vagy különben csak külsőleg követi őt. Csak máz rajta az egész kereszténység.

Nem könnyű dolog a pusztulást vállalni. Jézusnak magának is megrendül a lelke. Fölmerül benne is: nem jobb volna, ha az Atya megszabadítaná ettől az órától?

De hét éppen ezért az óráért jött! A kereszthalál órájáért.

Kereszthalál nélkül nincs kereszténység.

Jól berendezett, kényelmes életet képzelünk el magunknak, ahol megfogalmazunk kívánságokat, sokszor követelőzünk, kiszolgáltatjuk magunkat, kérjük a járandóságunkat, a jussunkat. Pedig mindaddig nem lesz jussunk az élet, amíg nem vállaljuk a búzaszem sorsát.

Hányféle módja van annak, hogy valóban búzaszemmé váljunk! A hétköznapok apró megsemmisülései sokszor nehezebbek, mint egy látványos áldozatvállalás, taps és dicséret közepette. Hányszor kérjük mi is, amikor komollyá válik, hogy: Atyám, szabadíts meg ettől az órától! De hát nem azért vagyunk, hogy éppen ezt vállaljuk?

Hiábavaló minden imádságunk, önfegyelmezésünk, külső vallásosságunk, ha nincs meg bennünk a készség a megsemmisülés vállalására. Nem öncélból, hanem valóban az Isten iránti szeretetből. Rádöbbenve arra, hogy Jézus közösséget vállalt mivelünk.

Könnyen mondjuk, hogy "Imádunk téged Krisztus, és áldunk téged...", amig nekünk magunknak nem kell részesülnünk a kereszt gyalázatában. Bár ösztönösen irtózik tőle egész lényünk, nem térhetünk ki előle.

Mert: "ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz."

 

"Ha hétszer vétkezik is naponta ellened..." (Lk 17,4)

 

Mi a bűn? Fel tudunk sorolni cselekedeteket, amelyek rosszak, de a bűn lényege sokszor homályban marad.

A bűn lényege: a kiszakadás. Kiválás, kiszakadás abból a rendből, amelyet az isten teremtett számunkra. A paradicsom-történet elbeszélésében is erről van szó: az első emberpár kiszakad az Isten-teremtette rendből, és elkezdi a saját útját járni. Elhagyja azt az összhangot, harmóniát, ami a paradicsomi állapotnak lényege, - ahol békében élhetett egymással ember és állat, az egész természet, az egész teremtett világ. A rendből való kiszakadásnak következménye a kiűzetés, a szétszakadás, a szétszóródás. Ki a paradicsomból, ahol aztán már vétkezik testvér a testvér ellen. Ahol égbe törő vágyak babiloni tornyot építenek, de egymást nem értve, összezavart nyelvvel szétszélednek a világba.

A bűn: az összhang megbomlása. A párbeszédre való képtelenség. Egymás elutasítása. Idegenné válás. Elszakadás, kiválás, kiszakadás az összhang rendjéből, elfordulás az Isten-akarta rendtől, békétől.

"Ahol... ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." (Mt 18,20) Hányszor idézzük Jézusnak ezeket a szavait! S vajon megtesszük-e? Ez éppen az ellenkezője a bűnnek. Összegyűlni, összhangot teremteni, egymás felé fordulni, egymás nyelvét megismerni: ebben a széthúzó és széteső világban a megértésnek, az egységnek a munkásaivá kell válnunk.

Jézus nevében összegyűlni: elfogadni a világ rendjét, elfogadni az isteni rendeltetést, amely nem különleges csodaként jelenik meg számunkra, hanem egyszerű emberek, társaink formájában - az elveszett paradicsomi összhang és békesség megjelenítése Jézus erejével. Én ott vagyok közöttük - mondja Jézus. Igen, mert Jézusban mindnyájan testvérek lettünk, nincs többé görög vagy zsidó, szolga vagy szabad. (Vö. Kol 3.11).

Jézus nevében összegyűlni: nem valami jámbor pillanat jóérzése ez. Az odaadás és elfogadás jézusi áldozatának megjelenítése leghétköznapibb tetteinkben. A széthúzás és szembefordulás világában is.

Köszöntsük tehát egymást a béke jelével! Az elfogadás, az együttlét, a közösség, az Isten-akarta rend és béke munkatársai, hordozói, tanúi kell hogy legyünk. Minden napunk, amit ajándékként kapunk, erre való felszólítás és lehetőség. Akárhányszor is tapasztaljuk, hogy testvérek szembefordulnak velünk.

 

"Hadd nőjön mind a kettő az aratásig!" (Mt 13,30)

 

A búzáról és a konkolyról szóló példázat nagyon mai. Benne vannak mindannyiunk indulatai, emberi elgondolásai, és ott van benne a mi gondolkodásmódunktól annyira különböző isteni nagyvonalúság. Hajlamosak vagyunk arra, hogy feketére és fehérre bontsuk a világot. Oly könnyen kettéválasztjuk az embereket jókra és rosszakra, igazakra és hazugokra.

Az élet folyamat. Kibontakozó, fejlődő, miként a magból sarjadó vetés. Bármennyire is szeretnénk a teljes tisztaságot, nem találkozunk vele. Akaratunk ellenére is felnő mellettünk és bennünk magunkban is a konkoly, - a rossz, a hamis. Türelmetlenek vagyunk. Nekirontanánk, gyomlálnánk, irtanánk. Jézus figyelmeztet: ne tegyétek! Akkor pedig törődjek bele, fogadjam el, fordítsak hátat? Ne tartsam rossznak a rosszat, hazugságnak a hazugságot?

Hadd nőjön az aratásig... Mert a búzának is időre van szüksége, amíg megérik. Az evangélium távlatokról beszél. Benne van a végső, az eljövendő idők lendülete. S miközben a végső időre várunk, a jelenben együtt van a jó és a rossz, a búza és a konkoly. Türelemre, elfogadásra, elviselésre int. A végső idők ítéletének és a rostálásnak biztos tudatában.

Gyötrő dolog látni a konkoly növekedését, azt, hogy fojtogatja az életet. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy létezik. Hogy a kettő együtt van. Hogy feszültség, harc van közöttük. S hogy ez tart a végső aratásig, a csűrbe gyűjtésig, a rostálásig.

Meg kell tanulnunk konfliktusok közepette élni. Szívesebben vennénk tudomást csak a jóról. S nem ritkán tapasztaljuk a kísértést: a rossz láttán elhalványul előttünk a búzavetés képe.

A gondozás munkáját abbahagynunk nem szabad. Vállalnunk kell környezetünket: pedig mindenhol van konkoly is. Vállalnunk kell a munkánkat, pedig mindig van benne kivetni való is. Gondozni kell a búzát: az életet, sosem feledve, hogy van bennünk és körülöttünk fojtogató, lehúzó, visszahúzó erő is: van ellenséges, van bűnös.

Kié az ítélet? A vállalás, a gondozás és elfogadás helyett nem ritkán arra a szerepre vállalkozunk, amely nem a mienk. A búza és a konkoly egyértelmű széjjelválasztása az Úr dolga, aki eljön "ítélni élőket és holtakat" - és az ő országának nem lesz vége. Kisszerű emberi ítéleteinkkel csak a rossz felnövekedését segítjük, az élet gondozását pedig könnyen elhanyagoljuk.

Amíg mienk az idő, munkálkodjunk. S legyünk biztosak: az aratás idején lesz majd tiszta búza.

 

"Hogy örömötök teljes legyen..." (Jn 15,11)

 

Mennyi okunk van szomorúságra, elkeseredésre, reményvesztésre! Kilátástalan életek, haldokló kisgyermekek, szerencsétlenségek, ellenségeskedések és egymást megérteni nem akaró indulatok mind-mind azt sugallják, hogy az öröm: csalás.

Pedig Jézus egyértelműen az öröm üzenetét hirdeti. Hogy örömünk teljes legyen, azt akarja. Tanítványait barátainak nevezi. Barátainak, ha megteszik az ő akaratát. Barátainak, mert az élet legmélyebb titkát föltárta előttük.

A barátságban mindig önkéntesség van. A felénk nyújtott kéz szabad elfogadása. Ebből a szabad elfogadásból kötöttségek származnak, s a kötöttségből, - egy jézusi példázat szerint a tőről le nem válásból pedig gyümölcsök érnek.

Hogy örömötök teljes legyen...

Tudunk-e erre gondolni? Vajon nem tévesztjük-e össze a lényegest és a lényegtelent? Igazi gyümölcsök érlelődésére figyelünk-e, vagy megelégszünk a látszattal is?

Szükség van tudásra, ismeretekre. Szükség van közvetítőkre, akik a tudást továbbadják. De befogadó szándékra, nyitott szívre ugyanúgy szükség van. És szükség van tettekre is. Meg kell tennünk, amit fölismertünk. Gyümölcsöző csak így lehet az életünk.

Ha keresztények vagyunk, életünkből nem hiányozhat az igazi öröm. De ennek az örömnek a szív legmélyéről kell fakadnia. A befogadni kész odafordulásból és a készséges cselekvésből.

Hogy örömötök teljes legyen.

 

"Igyekezzetek a szűk kapun bejutni..." (Lk 13,24)

 

A kapu előtt álló emberek mi vagyunk. Át kell jutni rajta. Ott a keskeny ajtó, egyszerre sokan vannak előtte. Törekedni, gyötrődve kell igyekezni, harcolni végső erőfeszítéssel.

Amikor a kapuról van szó, eszünkbe juthat halálunk szűk kapuja: minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy célba érjünk. Hogy úgy éljük le életünket, hogy értelmes legyen a halálunk is.

Sokan lesznek, akiknek azt mondja majd az Úr: Nem ismerlek benneteket! (Vö. Lk 13,25) "A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál!" - hangzik az ellenérv. (Lk 13,26)

Az értékrend az Úr számára nem a mi emberi értékrendünk. Sokszor büszkék vagyunk, hogy ott vagyunk az Úr asztalánál, hogy énekeljük az ő dicséretét. A kiválasztottak önteltsége nem ritkán úrrá lesz rajtunk: mi vagyunk az igaziak, akiken ott ragyog az Úr közelségének a fénye. Mi vagyunk a tiszták, a bűntelenek, azok, akik valóban ismerjük Jézus tanítását.

De jaj nekünk, ha gőgünkben megkeményedünk, s kiválasztottságunk tudatában megfeledkezünk arról, hogy újra és újra, minden nap meg kell küzdenünk azért, hogy átjussunk a szűk kapun. Ismételten meg kell harcolnunk mindannyiunknak a hitünkért. El kell fogadnunk korlátainkat, meg kell szenvednünk, halálosan komolyan küzdenünk kell az Isten országáért.

Osztályrészünk nem a dicsőség kell hogy legyen. El kell fogadnunk a megfenyítést is, mert akit az Úr szeret, azt próbára teszi (Zsid 12,6).

A kiszolgáltatottság fájdalmas lehet, a korlátok közé szorított élet, fájdalmas lehet a tehetetlenségünk ismételt megtapasztalása. De az Isten országa azoké lesz, akik a szűk kapu előtt gyötrődnek, akik megszenvednek az átjutásért. Nem emberi tekintetek számítanak itt, hanem az Isten értékrendje. Nem a kiválasztottság büszke tudata, hanem az Isten országáért való szenvedés küzdelme. Így lesznek az elsőkből utolsók - és az utolsókból elsők. (Vö. Lk 13,30) Még akkor is, ha emberi tekintetek, a közvélemény, akár barátaink is másként értékelik.

 

"Jöjj!" (Mt 14,29)

 

A parttól eltávolodott a tanítványok csónakja. Attól a parttól, ahol biztos volt a talaj, s ahol az előbb még együtt voltak a mesterrel. Együtt voltak Jézussal, aki kenyeret adott az éhező tömegnek. Jó volt vele együtt lenni, jó volt éltető táplálékot, ajándékot, kenyeret kapni tőle. Jó volt hallgatni őt, hiszen úgy beszélt Jézus, mint akinek hatalma van... - S most együtt vannak a vízen, a csónakban, s mégis nagyon egyedül. Hullámok csapkodnak, hánykolódik a hajó, s ráadásul még sötét is van, éjszaka. Semerre se lehet látni. Hol van, hol lehet a túlsó part? S már az innenső part biztonsága is elveszett. - S akkor éjjel, a sötétben, Jézus megindul velük szembe. Ők benn vannak a bárkában, Jézus pedig a számukra bizonytalan vízen közeledik feléjük. Megrémülnek, akik amúgy is szoronganak, hiszen nem látják a célt, s ráadásul még ellenszél is fúj. Mintha minden összefogna ellenük, nehogy célba jussanak. S akkor rémületükben Jézust, a feléjük közeledőt is kísértetnek vélik. Ő azonban megszólal: Bátorság! Ne féljetek!

Jézus a tanítványokat, akik annyira hajlamosak a csüggedésre és félelemre, többször is bátorítja ezzel a szóval: Ne féljetek! Föltámadása után is ezt mondja nekik: Békesség! Ne féljetek...

Mennyire szükségünk van nekünk, mai tanítványoknak a bátorító szóra! Mert háborgó hullámok ma is vannak, a túlpart fényei sokszor ma sem látszanak, s ott vagyunk, amolyan köztes állapotban, már nem itt, de még nem ott... S mennyire érezzük mindnyájan: ellenszél fúj. Mintha minden összeesküdne a szép és a jó meg az igaz ellen. Mintha hiábavaló volna minden próbálkozásunk, minden küzdelmünk, minden törekvésünk.

Ott, akkor, a félelemmel eltelt tanítványok között Péter megszólal: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen! - S Péter hallja a kihívást: jöjj! - S elindul a vízen.

Vajon mi meghalljuk-e a jézusi hívó szót: Jöjj? Vajon érzékenyek vagyunk-e a kihívásokra, melyek számtalan módon és a legkülönbözőbb körülmények között jelentkezhetnek számunkra? Készek vagyunk-e megindulni, vállalva a vízen-járás bizonytalanságának kockázatát?

Mert célba jutni másként nem lehet. Előre tekinteni, meghallani a hívó szót, s elindulni - a jövő felé, amelyet csak hittel vagyok képes elfogadni.

Péter merülni kezd, amikor megijed: amikor nem Jézusra, hanem magára figyel. De Jézus kinyújtja kezét: nem engedi, hogy elmerüljön. S csak ennyit mond neki: Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?

 

"Készítsétek az Úr útját!" (Lk 3.4)

 

A szigorú tekintetű Keresztelő János a pusztában kiált, a mennyek országának eljöveteléről beszél, Jézusra mutat és felszólít: tegyük simává eljövetele előtt az utat.

Mindannyiunk egyenetlenségeibe belekiált a Keresztelő. Pusztaságunkban megszólal az ő hangja. Mindannyiunk felé jön az Úr. Mindannyiunknak utat kell készítenünk számára.

"Igazságosság lesz derekán az öv, s a hűség csípőjén a kötő." Hol vagyunk mi attól, hogy hűségesek legyünk, akár egymáshoz, akár vállalt kötelességeinkhez, akár eszményeinkhez! Feszítő ellentét érződik mostani életünk és a próféciában megrajzolt jövő, a "majd" között. Ellenségeskedés - de mennyi! - található az emberek között. Ott majd együtt tanyázik a párduc a gödölyével és együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán. Itt ellenben félünk egymástól, idegenek vagyunk egymásnak.

Mennyi a feszültség ebben a világban! Családokban, gyermekek és szülők között, barátok, népek-nemzetek között. Mennyire hiányzik az igazságos ítélet, mennyire hiányzik a bizalom és a hűség!

A Keresztelő a prófétával előre irányítja tekintetünket. A ma pusztaságában a jövő békességére. A ma kilátástalanságában a jövő tisztább, igazibb életére. Ami akkor valósul majd meg, akkor lesz teljessé, ha "a föld tele lesz majd az Úr ismeretével".

Ismerjük-e az Urat? Engedjük-e már, hogy beleszóljon az életünkbe? Igenis lehetséges a boldogabb, a szebb, a teljesebb élet. Az Úr közel van hozzánk. Gyümölcsöt kell hoznunk. Kinek-kinek a maga helyén. Ott, ahová az Isten állította.

 

"Ki fogja elhengeríteni a követ?" (Mk 16,3)

 

Húsvét hajnalán az asszonyok a sírhoz siettek. A követ elhengerítve találták. Mennyire más volt az útjuk a sírhoz és más vissza a sírtól. Döbbenetes élményeik terhét cipelték magukkal a sír felé. Kiábrándultságukat, csalódottságukat, elkeseredettségüket. Szívüket hatalmas, láthatatlan kő nyomta. Tehetetlenül álltak a halál tényével szemben. Akárcsak mi, akiket nyomaszt halálra szánt életünk terhe. Megoldatlan ügyeink, kilátástalanságunk, gyöngeségeink, testünk-lelkünk terhei.

Amolyan köztes állapotban vagyunk állandóan: az élet és a halál között. A rossz és a jó között. A hamis és az igaz között. A szép és a rút között. A bűnösség és a szentség állapota között. Életünk sokszor szinte pattanásig feszül ebben a "köztes" állapotban. S tudatosan vagy öntudatlanul is kérdezzük magunktól: hogyan jutok át a túlsó partra? Hogyan jutok ki sötétségemből a fényre? Mintha felöltenénk a halált: töredékes életünk mindennapjainak élménye ez. S ezzel vége?

Bár keresztségünk által belemerültünk már Jézus Krisztus misztériumába, a föltámadás ténye oly távolinak tűnhet sokszor, valahol a megfoghatatlan messzeségben és hihetetlenségben.

Amikor a föltámadást ünnepeljük, megsejtünk valamit abból a valóságból, amit az elhengerített kő és az üres sír láttán az asszonyok és az apostolok megéltek és életüket is adták a tanúságtételért: a szeretet erősebb, mint a halál. Jézus él, valóban föltámadt.

Hol vagyunk mi?

Halálos életünkön ott van még talán a súlyos kő. Vajon ki hengeríti el ezt a követ? Vajon elhengerítik-e egyáltalán? Vajon valóság-e számomra, ami egyszer s mindenkorra számunkra és az én számomra is megtörtént Jézus föltámadásának hajnalán?

Mert bármennyire nyomasztó és nagy is ez a kő, a szeretet, az élet erősebb, mint a halál.

 

 "Kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán." (Mk 1,13)

 

Jézus a pusztában ugyanúgy próbatételekkel néz szembe, miként az ősatyák, akik negyven évi pusztai vándorlás után jutottak be a megígért földre. Sorsuk a pusztával szorosan összefonódott. Bálványimádás, széthúzás, hűtlenség: keserű történelmi tapasztalások foglalata Jézus kortársai számára ez a szó, hogy puszta.

Nekünk, mai keresztényeknek vajon mit mond? A pusztaság fizikai élménye talán sokunkban ott van. A végtelennek tűnő, tágas szemhatár, a távolságok, a társak hiánya nagy veszélyeket rejt magában. Az aránytévesztés veszélyeit. Könnyen úgy képzelem: én vagyok a világ közepén.

A pusztaság ott van mindannyiunk életében. Magunkban hordjuk, számtalan kísértésével. Ha elveszítjük a biztos tájékozódási pontokat, ha magunkból indulunk ki, ha magunkhoz mérünk mindent: közelit és távolit, veszélyes aránytévesztések áldozatai lehetünk.

A pusztaságnak talán legnagyobb kísértése, hogy elveszítem az ítélőképességemet. Hogy kicsinységemet fölnagyítva középpontnak, a világ közepének lássam. Jézus pusztai megkísértésének hármas próbatétele azzal zárul, hogy világosan kijelenti: Isten hatalmának elismerése a legfontosabb. Uradat, Istenedet imádd, írva van!

Jézus küldetésére, feladatára, majdani keresztjének felvételére készül. Egyrészt vigasztalás ez mindannyiunknak: igazi feladatunk, küldetésünk teljesítését az aránytévesztések kísértései közben kell vállalnunk. Másrészt világos figyelmeztetés is: ha Isten gyermekei vagyunk, bármiféle pusztaságot éljünk is meg önmagunkban vagy környezetünkben, el kell jutnunk a helyes felismerésre. Arra, hogy egyedül az Isten az, aki előtt valóban le kell borulnunk. És szolgálatunkat az ő nevében kell végeznünk. Akkor pusztaságunk megtapasztalása az erő forrása lesz. A pusztaság ekkor nem csupán próbatétel, hanem előkészület és kegyelem. Átalakít és megváltoztat, ha valóban rádöbbenünk az igazi összefüggésekre. S ha kitartunk, azzá válunk, amivé az Isten rendelt minket.

 

"Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!" (Lk 17,13)

 

Nyomorult, kilátástalan betegek mennek Jézushoz. Leprások. Hallottak róla, s most bizalommal közelednek. Kérik Jézust: könyörüljön rajtuk.

Semmi látványos dolog nem történik. Jézus válasza: menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak. Próbatétel ez. A bizalommal való közeledés után hitet, az ő szavára való ráhagyatkozást kíván Jézus. A jövőnek - az elkövetkező rövid útnak - hittel való vállalását. Annak vállalását, ami homályban van előttük.

Jézus szavára elindulnak. Megteszik a lépéseket a bizonytalanba, amint Jézus kívánja. Csak ezek után tapasztalják meg húsba-vérbe vágóan a hitnek, a Jézus szavára való elindulásnak átalakító, új életet adó örömét.

Közülük csak egy jön vissza, hogy köszönetet mondjon. Jézus szava ennyi: Hited meggyógyított téged.

Az első szereposztásban magunkat alighanem a nyomorultak közé sorolhatjuk. Emberi létünk korlátait, sebeit, elesettségét nehéz volna mind fölsorolni. Árvának, kitaszítottnak, elhagyatottnak érezzük magunkat. Jó szándékaink, erőfeszítéseink kudarcát nap nap után tapasztaljuk. Hallottunk Jézusról. Talán a közelébe is léptünk már. Talán már őszintén megmutattuk neki törékeny életünket. S talán hallottuk már a felszólítását, kérésünkre az ő kérését: menjetek! Vajon van-e bennünk készség, hogy elinduljunk? Hogy az életünk valóban a logikai következtetésekkel, természettudományos képletekkel, bizonyossággal le nem írható jövőnek odaadó vállalása legyen. Át tudjuk-e adni magunkat a jézusi szónak?

Ezek a leprások nem sokat tudhattak Jézusról. Bizalmuk mégis elvezette őket hozzá. Mennyire tele lehettek várakozással. Bizalommal odaléptek Jézushoz, és várták, hogy gyógyult életük legyen.

Életünk átalakítója nem valami vak végzet, elvont sors, nem valami távoli hatalmas erő. Személyes valóság, aki közel van hozzánk. Jézus Krisztus, aki iránt bizalmunk támad, aki hitet kíván, s akinek köszönetet mondhatunk.

A második szereposztásban mi magunk lehetünk, akik az Isten jóságát közvetíthetjük. Mennyi emberi nyomorúság van, ami segítségre vár! Felismerjük-e, hogy mi az, amit mi magunk szűntethetünk meg a sok nyomorúságból?

Életünk emberek között zajlik. S a csoda, hogy mi magunk is - minden nyomorúságunk ellenére - Krisztus szerint élve életet átalakító, gyógyító ajándék lehetünk.

 

"Kövess engem!" (Mt 9,9)

 

Egy ember ül a vámnál, Lévi, a vámos. Hívó szót hall: "Kövess engem!"

Az akkori köztudat számára vámos és bűnös ugyanazt jelentette. Jézusnak szemére is hányják: együtt eszik a vámosokkal és a bűnösökkel. Nem az előkelők, nem a magukat igazaknak tartók azok, akiket Jézus fölkeres.

Egy ember ül a vámnál. Máté, az egyszerű ember, Máté, akit megvetettek. És Jézus hívó hangját hallja.

Rendkívül egyszerű, drámaian tömör a vallomás: "Az fölkelt és követte." Magáról beszél.

Hogy mi játszódott le ebben az emberben, hogy a lelke mélyén mi történt, csak a későbbiekből lesz világos. Jézus hívó szavára a válasz: követte őt.

Miért is van az, hogy Jézus a vámosokkal és a bűnösökkel tart? Velük étkezik...

Sokszor úgy gondoljuk: ha keresztények vagyunk, már mindennek a birtokában vagyunk. Néhány parancs külsőséges megtartásával eleget tudunk tenni egy intézmény követelményeinek. Jézus azonban sokkal többet kíván tőlünk. Ahhoz, hogy az ő egyházához tartozzunk, állandó küzdelemre, állandó igyekezetre, állandó helyzetfölismerésre, állandó előrehaladásra van szükség. Nem vagyunk "beérkezettek". Csupán látjuk a célt, és törekszünk feléje.

Miért eszik a Mester vámosokkal és bűnösökkel? Hajlamosak vagyunk, hogy lenézzük azokat, akik nem tartoznak közénk. Könnyen ítéletet mondunk bárkiről, aki szóba áll azokkal, akikkel a közfelfogás szerint jobb volna nem beszélni.

"Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek." (Mt 9.12)

Legyünk hát elnézők, nyugodjunk bele mindenbe, hiszen nincs ember, aki bűn nélkül volna?

Máté nagyon tartózkodó vallomásából érezhetjük, mit kell tennünk. Ott ül ő a vámnál, ő, a bűnös. Jézus megszólítja: "Kövess engem." Drámaian egyszerű a folytatás: "Fölkelt és követte".

Tennivalóm: talán még nem mozdultam meg. De ha meghallom Jézus szavát, induljak. Azonnal. Alakuljak át. Keljek föl - és kövessem.

 

"Közel van az Isten országa..." (Mk 1,15)

 

Versenyt futunk az idővel. Nyomaszt a sok tennivaló, a naptár, mennyi minden vár rám. S oly könnyen elfelejtjük, hogy az életünket mindig most éljük, - a tűnő pillanat fontosabb mindennél.

Jézus azt mondja, hogy "beteljesedett az idő". Nem arról szól, hogy megvalósult az Isten országa, hanem arról, hogy mostantól kezdve megvalósulóban van. Az Isten országa nem terület, amelynek határai vannak, hanem esemény, amelynek mindannyian részesei lehetünk, ha felszólítását megszívleljük: "térjetek meg".

A jövőre irányuló életünk mindig a mában zajlik. Közben megélt napjaink múlttá válnak és elkísérnek bennünket. De mindig a ma kihívásaival kell szembenéznünk. Feladataink mindig a mában vannak. A jelenünk elől nem térhetünk ki.

Jézus a galileai tenger mellett járva megszólítja a hálójukat készítő halászokat: "jöjjetek, kövessetek". Érdemes jól megfigyelnünk: ezeknek a halászoknak, a későbbi apostoloknak az esetében nincs "majd", nincs "később". Ami történik, az a jelenben, a "most"-ban játszódik. Azonnal otthagynak mindent és követik Jézust.

Az Isten országa ezt az azonnali cselekvést kívánja. Habozás nélkül követni a hívó szót. Nem "majd", nem "később", nem "valamikor": most, tüstént, azonnal.

Mert "az idő betelt". Mert "közel van az Isten országa".

Azt jelentené ez, hogy éljünk a mindenkori pillanatnak? Semmiképpen. Nem a pillanatnak kell élni, hanem "most" kell élnünk a jövőnek. A megvalósulóban lévő Isten-országának. Annak az országnak a megvalósulása sürget bennünket, amely ott, akkor konkrét helyen, a galileai tenger partján konkrét embereknek, Simonnak és Andrásnak, Jakabnak és Jánosnak hirdettetett meg. Ma pedig nekem és neked és nekünk.

Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy otthagyjunk mindent, ami mellékes, ami fölösleges, és képesek vagyunk-e Jézust követni?

Hogy kinek mit kell éppen otthagynia, hogy Jézust kövesse, ő maga tudja a legjobban. De az biztos, hogy régi önmagunkat újra és újra el kell hagynunk. Minden nap bele kell tekintenünk Jézus szemébe, aki minket megszólít. Minden nap ott kell hagynunk, hátra kell hagynunk magunkból valamit, ami háló módjára köt, lehúz minket.

Nem várakozhatunk tétlenül a jövőre, - az idő beteljesedett, itt van mindannyiunk számára. Kihívás minden percünk, hogy kövessük Jézust. Nem majd, hanem most. Mert jövőnk mindig a mostani pillanatokból épül.

 

"Legyetek éberek!" (Mk 13,33)

 

A gazda szolgáira bízza a házát. Bármikor visszatérhet. Készenlétben akarja találni azokat, akikre rábízta értékeit.

Ébernek lenni annyit jelent, mint figyelni, kapcsolatban lenni a környező világgal. Tudunk-e figyelni? Észrevesszük-e a sötétben a jeleket, a szelíd üzeneteket? Olvasni lehet a jelekből. Ismerem-e, értem-e a világ jeleit, az Úr üzenetét?

Mindannyiunkra sok minden bízatott. A papra az örömhír szolgálata. A szülőkre a gyermek. A tanárra a diák. Minden gyermekre sokféle képesség. Tudom-e, mi az, ami rám bízatott? S tudok-e élni a rám bízott lehetőségekkel? Kész vagyok-e arra, hogy számot adjak róla az Úrnak?

A túlzott igénybevételkor csökken az éberség. Ha álomvilágban élünk és nem vetünk számot igazi önmagunkkal, nem vagyunk éberek. Éberségünket csökkentik, sőt akár teljesen meg is szűntethetik furcsa ingerek. Ha eszeveszett nyüzsgésbe, tevékenységbe menekülök, s nem merek szembenézni önmagammal. Ha fenntartás nélkül azonosulok mindazzal, amivel találkozom.

Egyedül az ember képes lesüllyedni saját maga szintje alá. Az elkábult ember ilyen. A figyelő, a nyitott, az éber, a találkozásra kész ember pedig képes arra, hogy fölé emelkedjen önmagának.

Mindannyian kaptunk adományokat. Mindannyiunkra sok minden bízatott. Felhasználásra, elszámolásra, számadásra kaptuk. Bizományba. Megbízik bennünk az Úr. Bízik abban - előlegezett bizalommal, szeretettel -, hogy éberek maradunk, hogy adományait nem herdáljuk el, és a sötétségben nem szórjuk szét. És ha méltónak bizonyulunk erre a bizalomra, az Úr ajándékul önmagát adja nekünk.

 

"Ma a te házadban kell megszállnom." (Lk 19,5)

 

Az Úr napja eljön. Mindannyian - kimondatlanul is - találkozásra várunk. Sokszor bizonytalanságban, félve és remegve. Mert életünket semminek, jelentéktelennek, üresnek, esendőnek érezzük. Az Úr napja eljön. Ebben a várakozásban élünk.

Zakeus, a vámos, a megvetett, jelentéktelen ember furcsa módon viselkedik a közeledő Úr előtt. Fölmászik a fára, hogy láthassa, mivel alacsony termetű volt. Mi is sokszor furcsaságokkal próbálkozunk. Szeretnénk kitűnni, saját erőnkben bízva, magunkban bízva próbálunk túlnőni önmagunk kicsinységén. Mert érezzük és tudjuk, hogy közelít az Úr.

Zakeushoz, ehhez a megvetett emberhez betér az Úr. Lehívja őt a fáról. Legyen csak az, aki: az Úr betér hozzá, még ha vámos, még ha megvetett ember is. Mert szíve nyitva az Úr előtt, - mert bizonyságát adta, hogy látni akarja az Urat.

Az életünk porszem, földre hulló harmatcsepp, az Úr mégis törődik velünk. Közeledik felénk, és megláthatjuk őt. S amikor Zakeus módjára ott vagyunk az emberek között, s amikor talán izgatottan és nyugtalanul várakozunk, rá kell döbbennünk valamire, bármennyire is jelentéktelenek vagy kicsinyek vagyunk. Becsülnünk és szeretnünk kell az életet: az Isten ajándékát. A vallomást, hogy "Hiszem az örök életet!" - csak akkor mondhatjuk ki igazán, ha előtte ki tudtuk mondani: hiszem, hogy Isten ajándéka az élet.

Az Isten szereti, amit alkotott. Az Úr pedig betér hozzánk. Nem kíván mást, mint tiszta szívet. Őszinteséget, igaz megvallását annak, hogy - miként Zakeus - mi is bűnösök vagyunk.

S akkor üdvösség köszönt a házamra, mert az Úr azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett. (Vö. Lk 19,9-10)

 

"Maga vitte keresztjét..." (Jn 19,17)

 

Vannak kiemelkedő, jeles helyek, ahonnan távlatok nyílnak.

Ahol úgy érezzük: oltalmazón borul fölénk az égbolt.

Ahol úgy érezzük: közel van az ég a földhöz.

Ezeket a helyeket, csúcsokat szerte a világon ember-alkotta keresztek jelzik. Jézus szenvedésének, halálának - a mi üdvösségünknek - a jele. Vannak életünknek sötét mélységei: amikor úgy érezzük, minden gondunkkal magunkra maradtunk, - testi-lelki szenvedések, megoldhatatlannak tűnő helyzetek.

Vannak életünknek kereszttel jelzett helyzetei, - kereszttel, amelyet a mélyből senki más nem vihet föl helyettünk a magasra, a mi kálváriánk hegyére, csak mi magunk.

Jézus meghalt értünk. Ez minden tragikus döbbenetével örömhír a mi számunkra. Értünk halt meg.

S a Jézus módjára fölvonszolt, vállalt keresztünk, a mi szenvedésünk hegyén, a mi számunkra is közel van a földhöz az ég. Még akkor is, ha Jézussal együtt fájdalmunkban felkiáltunk: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!

Valahol olvasom:

"Ha egy szegény, összetákolt, elhagyott keresztet látsz, amelyről hiányzik az Úr teste..., el ne feledd, ez a kereszt a te kereszted: a mindennapi dísztelen, rejtett és örömtelen kereszt, amely várja az áldozatot."

És tegyük hozzá: amelynek Golgotáján találkozik számomra is a földdel az ég.

 

"Maradj velünk..." (Lk 24,29)

 

Úton, fáradtan, csüggedten, reménytelenül. Együtt voltak az Úrral, hallgatták, örültek, lelkesedtek. A szemük láttára következett be a pusztulás, a véres megsemmisülés.

"Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt" - mondják, úton hazafelé, vissza Emmauszba a hozzájuk csatlakozó útitársnak. (Lk 24.21) Ők maguk nem tudnak segíteni önmagukon. De odafigyelnek és hallgatnak, fölfigyelnek, amikor az útitárs az írásokat magyarázza.

Közben odaérnek útjuk végére, Emmauszba, Jeruzsálemtől nem messzire. A továbbmenni készülő útitársat kérlelik: "Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van." (Lk 24,29) A reményteleneknek nem jó egyedül. Legyen velük valaki!

A vacsoraasztal kenyerét a vendég megáldja és megtöri, majd szétosztja közöttük. Ekkor döbbennek rá, ki van velük: aki közösséget vállalt vándorlásukkal, aki önként útitársuk lett, - aki az Életet - saját testét törette meg már értük. Ekkor újjárendeződik belső világukban a szilánkokra tört valóság. Ekkor döbbennek rá, hogy nem a fáradtságé, a csüggedtségé, nem a reménytelenségé a végső szó. Rádöbbennek: Jézus él! Mert együtt voltak, és megtapasztalták, hogy nem hagyta magukra őket. És most az eddigi reménytelenség helyére a szárnyaló hit lépett. Bátran siettek vissza a többiekhez, és örömmel hirdették: Krisztus él.

Hogy reménytelenségünkből valóban hívőkké váljunk, saját erőnkből nem lehetséges. Ajándék, adomány, kegyelem a hit. Nem mi találunk őrá, hanem az Úr maga csatlakozik hozzánk, hogy útitársunk legyen. És amikor egybegyűlünk, hogy tanítványaiként közösségben fellángoljon szívünk a Szentírás igéinek hallása nyomán, s látókká váljék a szemünk az oltár kenyerének megtörése közben, az egybegyűlteknek az asztalfőnél álló ezt kívánja: Az Úr legyen veletek!

Az Úrtól kérjük: Maradj velünk! Velünk, akik az úton járunk. Akik úgy érezzük, hogy egyedül vagyunk. Maradj velünk, akik hallottunk rólad, akik ismerünk téged, akik tanítványaidnak mondjuk magunkat. Egyedül az úton csak a pusztulásra és a halálra gondolunk. De ha csatlakozol hozzánk, szavaid nyomán föllángol a szívünk. Maradj velünk, és asztalodról te add nekünk a kenyeret: életet adni nincs hatalma másnak.

 

"Megtaláltuk..." (Jn 1,45)

 

"Megtaláltuk a názáreti Jézust!" Fülöp mondja ezt Nathanaelnek - Bertalannak. Tanúságtétel van ebben a kijelentésben. Meggyőződés. Olyan élmény, amit nem lehet tovább nem adni. Erről nem lehet hallgatni. Beszélni kell róla. Fölöp elmondja Nathanaelnek. Nathanael kételkedik. Jöhet-e valami jó Názáretből? S tovább folytatja: akkor jöjj és lásd!

Nem ritkán megállapítjuk, hogy kevesen vannak, akik Jézus szolgálatára vállalkoznának. Magunkba kell néznünk mindannyiunknak: vajon mi valóban megtaláltuk őt? S ha tényleg megtaláltuk, ezt az élményt továbbadtuk-e azoknak, akik hozzánk közel állnak? Barátaink vajon tudnak-e erről a kincsünkről, amit birtokolunk: hogy megtaláltuk a Messiást? Vagy ha mondjuk, hogy megtaláltuk: vajon sugárzik-e rólunk, belőlünk, általunk ez a valóság, a megtalálást követő Jézushoz tartozás boldog bizonyossága?

Mennyi keserűség kikívánkozik belőlünk!

Ki is kell mondanunk, ami a szívünket nyomja. Sikertelenségeinket, elégedetlenségeinket, gátló körülményeinket. De ha valóban Jézushoz tartozunk, mert rátaláltunk, akkor ha kell, ország-világ előtt is bátran ki kell mondanunk: megtaláltuk!

Megtaláltuk? Valójában csak keressük, nyugtalan szívvel. De nem keresnénk őt, ha valamiképpen már rá nem találtunk volna. Tanúságtételünknek fel kell törni belőlünk. Az élményt nem tarthatjuk meg magunknak. A bizonytalanul kérdezőnek mondanunk kell: Jöjj, és lásd! Azt, amit mi látunk, amit mi tapasztalunk. Ami átalakítja az életünket. Ami biztos irányt ad nekünk. El kell mondanunk, hogy Jézus a Megváltó, hogy ő az, aki értelmet ad az életnek. Őhozzá érdemes igazítani órát, napot és éveket és az egész életet. Megtaláltuk Őt, aki ismer minket és akiről hittel valljuk: "Te vagy az Isten Fia!" (Jn 1,49)

 

 

"Menj, de többé ne vétkezzél!" (Jn 8,11)

 

Házasságtörésen érnek egy asszonyt. Tele feszültséggel a jelenet. Zsibongó, hangoskodó, diadalittas embereket látunk, akik szinte feszülnek a büszkeségtől: tetten értek valakit, aki tényleg bűnös!

Jézus csak ennyit mond: "Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!" (Jn 8.7) Az emberek elhallgatnak. Eltűnnek a színről, legelőbb a vének. Az asszonyhoz pedig így szól: "Menj, de többé ne vétkezzél!"

Vajon ebben a zűrzavarban a mi arcunk hol tűnne föl?

Bármennyire is súlyos a bűn, leginkább talán ez a tetten ért bűnös asszony áll hozzánk közel. Mert a fölszabadító jézusi szó őhozzá jut el. Félelemmel talán, de mégis ott áll Krisztus előtt. Szégyenkezve, talán remegve: és Krisztus megbocsátó irgalmával találkozik.

Hányszor találjuk magunkat a tetten érők kárörvendő szerepében! Mi vagyunk a tiszták, ők ott a bűnösök, a megkövezni valók.

Jézus néhány szava igen elgondolkoztató. Nem mondja az asszonynak, hogy: jól van, semmi sem történt. Nem mondja: csekélység az egész, mással is előfordul. Nem hagyja jóvá a bűnt, de szeretettel tekint az emberre, az esendőre, a gyengére. Nem azzal törődik, ami volt, hanem azzal, aki előtte áll: az emberrel. Jövőt ajándékoz neki. "Menj, de többé ne vétkezzél!"

Ezért érdemes kereszténynek lenni. Mert Jézus kiszabadít fogságomból. Fölemel, ha rátekintek. Akármilyen is a múltam, nekifeszülhetek annak, ami előttem áll. Az Úr kilátást és jövőt, életet ad nekünk, bűnösöknek.

S ne felejtsük: ahogy akarjuk, hogy Jézus hozzánk forduljon, nekünk is úgy kell odafordulnunk az emberekhez. A bűnösökhöz is. Nem jóváhagyva a bűnt, de fölemelve a bűnöst.

 

"Mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?" (Mt 19,16)

 

Úton lenni: ősi élmény, sokszor visszatérő kép. "Úton lenni": annyi, mint nem megállapodni, nem megülepedni, nem belenyugodni, nem megelégedni azzal, ami éppen van. Valami többet, szebbet, igazibbat akarni.

"Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki..." Amikor Jézus útnak indult, megszólította Jézust az a bizonyos gazdag ifjú, aki kora ifjúságától fogva minden parancsot megtartott. Tisztességes, rendes fiatalember volt. Jól öltözött, föltehetőleg nem rossz megjelenésű. "Mit tegyek?" - kérdezte Jézustól. Amikor a parancsok megtartására figyelmezteti, a válasz: "Ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva." Jézus valami többet kíván tőle, hogy kincse lehessen az égben. "Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények között..."

Bejutni... átmenni... követni... elhagyni... menni... vele tartani...

Nekünk, lelki jólöltözötteknek szólnak Jézus szavai, akik odamegyünk Jézushoz, térdre is borulunk előtte ünnepi órákban, és megkérdezzük tőle, mit tegyünk, hogy mienk legyen az élet. Minden korban voltak emberek, akiket Jézus hangsúlyos szavai mellbe vágtak. Nem egyszerűen meghökkentették őket, hanem vele együtt útra is keltek. Voltak a régi századokban, akik kivonultak a pusztába - a pusztai atyák világa ez; - voltak, akik szakítva a langyos közvéleménnyel, beléptek egy monostor imádságos-munkás közösségébe; - voltak, akik - bár ország-világ bolondnak tartotta őket, egész életükben vándor koldusként jártak Krisztus követségében. Voltak és vannak, akik anyagi jólétet félretéve vállalnak gyermekeket és fölnevelnek békés szeretetben. Voltak és vannak, akik nyomorékokat vagy betegeket-öregeket megfizethetetlen gondossággal és szeretettel ápolnak. Voltak és vannak, akik anyagi javaik bőségéből szegényebb sorsú családokat támogatnak. Voltak - és adja Isten, hogy sose hiányozzanak - akik, ha a szeretet törvénye úgy kívánja, életüket adják másokért.

Követni, átmenni, bejutni, menni, vele tartani... Az evangélium gyökeres változást kíván tőlünk. Oly sok a jólöltözött lelki gazdag ifjú, és oly kevés, aki valóban - szívvel-lélekkel kimondja és megvalósítja: Uram, követlek téged, bárhová mégy...

 

"Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik..." (Mt 10,28)

 

Jézus ismeri a szívünket. Ismeri az emberi lélek minden titkát. Tudja, mire vágyunk. Tudja, mennyire bizonytalanná válik látásunk, mennyire tétovázóvá lesz a járásunk. Minket figyelmeztet, szinte új életre kelt: "Ne féljetek!"

Mintha a félelem lenne az úr a világon. Bizonytalanná vált az emberi élet. Félünk, hogy nem lesz mit ennie az emberiségnek. Félünk, hogy háborúk törnek ki. Félünk, hogy pénzünk értékét veszíti. Félünk attól, hogy véleményt mondjanak rólunk. Betegségtől, széltől, esőtől, hidegtől, melegtől - szinte mindentől tudunk félni.

Jézus evangéliuma helyre akarja állítani félénk ember-voltunk értékrendjét. Világosan kimondja: amit itt és most átélünk, az ideig-óráig tart csupán. Viszonylagos. Testről és lélekről beszél: arról, ami elmúlik, és arról, ami el nem múlik. Arról, ami időhöz kötött, s arról, ami örök.

"Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik." Minden aggódásunk a pillanathoz kötődik. Beleragadunk a hétköznapokba, testi valóságunkba, embervoltunk törékenységébe. S ekkor Jézus a verebekről beszél: egy fillérért úgy-e két verebet adnak? Semmit érő, jelentéktelen madárkát. S a mezők liliomait öltöztető, az ég madarait tápláló Istenre fordítja a tekintetünket: Nemcsak velük, velünk is törődik az Isten. Minden aggódásunk, félelmünk, gyötrődésünk közepette tud rólunk az Úr! Bízzunk őbenne és ne féljünk, és ne féltsük magunkat.

Igazi joggal csak Jézus mondja: Ne féljetek! Mert ő nem önmagunkra hagyva bíztat minket. Tekintetünket az Istenre fordítja, aki törődik velünk.

S ezért az Istenért érdemes elviselni bármit. Üldöztetést, méltánytalanságot, megkülönböztetést, még a testi halált is. Mert a félelem csak ott lehet úrrá, ahol csak ma van, és nincsen holnap. Jézus örömhíre pedig ezt mondja: ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, a lelket azonban nem tudják megölni!

Zarándokút az életünk. Akárhol is állunk meg egy időre, mindenütt rá kell döbbennünk, hogy itt nincs maradandó lakásunk. Mindannyian az eljövendőt keressük. Azt, ami itt és most kézzelfogható - ami testi -, elmúlik. Jézus azonban az el nem múlóra, az igazi kincsre, az örökkévalóra irányítja figyelmünket életünk útján.

 

"Nézzétek az ég madarait!" (Mt 6,26)

 

Madarak, füvek, virágok, kék ég: nézzétek - szól hozzánk, s vegyünk példát róluk. Tanuljunk tőlük, a világ jelentéktelennek látszó dolgaiból, a természet szépségéből. Jézus világ-látásra tanít. Nézzétek! - szólít fel mindannyiunkat, akik hajlamosak vagyunk elrohanni rügyező fák, nyíló virágok mellett napi gondjaink közepette. Mert sokszor nem tudunk különbséget tenni fontos és kevésbé fontos, lényeges és lényegtelen között.

Tudnunk kell rácsodálkozni a világra. Szükségünk van arra, hogy a világra csodálkozva megérezzük: mindannyian részei vagyunk ennek a teremtett világnak. S akkor számunkra is világossá válik: "Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább?" (Mt 6,30)

Meg kell tanulnunk létezni. Mert gyűjteni, birtokolni akarunk napról napra, aggságosan, szorongva, úgy, hogy nem hagy nyugodni bennünket: mit eszünk? Mibe öltözködünk? Minden múlandó jelkép csupán. Meg kell tanulnunk túllátni a felszínen. Meglátni a dolgok lényegét, megérteni a teremtett világ jelbeszédét. Nézzétek az ég madarait, a mezők liliomait - figyelmeztet Jézus. A világ szemléléséből, csendes, alázatos befogadásából választ kapunk arra, hogy mi magunk kik vagyunk. Aggódásunk és szorongásunk ekkor eltűnik. Kitárul előttünk a világ. Megtapasztaljuk, hogy mindannyian egyformán birtokosai lehetünk az életnek, az igazi létezésnek. S ez fontosabb minden ruhánál és földi eledelnél. Mert "ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?" (Mt 6,27) Melyikünk ura az életének. Ajándék a létezésünk. Nem a vak végzetnek vagy a véletlennek a műve. Meg kell tanulnunk tehát igazán létezni. Ehhez segít Jézus figyelmeztetése: nézzétek az ég madarait, a mezők liliomait!

 

"Nézzétek, az Isten Báránya!"(Jn 1,29)

 

Kicsoda is Jézus? Keresztelő János rámutat Jézusra: az Isten Báránya.

Manapság is oly sokan vannak, akik a maguk módján rámutatnak. Mondják és leírják: az európai kultúrtörténet az ő alakja nélkül nem érthető. Az ő személyének és művének ismerete nélkül a történelem máig húzódó íve homályos volna. Ismerni illik őt. Tudni kell róla, mondják, manapság is. Az ő alakját kikerülni nem lehet. Ennyi volna tehát csupán?

Akikhez a Keresztelő szava szól, azok számára a Bárány többet jelent, mint nekünk. A Bárány: az évről-évre visszatérő húsvéti ünnep áldozati állata. A Szabadulás, a kivonulás, az átkelés, az új élet nagy napjának ismétlődő emlék-lakomája. A közös sors, a közös múlt megjelenítője Jézus kortársai számára. Isten szabadító nagy tetteinek emlékeztetője. Fogható, érzékelhető jel. A sorsközösség, az együvé tartozás, a szabadulás nagy jele.

Amikor Jézus megjelenik, a János körül álló, várakozó emberek ezt hallják: Nézzétek, az Isten Báránya! Titok sejlik föl. Egy pillanatra megáll az idő. A közös sorsú, de mindig újra szabadulásra váró emberek számára tapinthatóvá válik a jövő. Az ígéretek beteljesülése előtt állnak. Elérkezett a szabadulás. Kezdődik az új élet. Véget ér a fogság - nem a fizikai; megjelent a Szabadító, aki új népet gyűjt maga köré, és átvezeti őket a halálból az életre.

Kicsoda hát Jézus? Nem párduc, nem oroszlán. Egyszerű bárány, aki elnémul, amikor leölésre viszik. Bárány ő, áldozati, aki a világ bűnét - az enyémet, a tiédet, mindenkiét magára veszi. A Bárány ő, aki jelzi és megvalósítja szabadulásunkat. A Bárány ő, akinek vére által otthagyhatjuk a múltunkat (fogságainkat, nyűgeinket, idegenben létünket, száműzetésünket), az értelmetlen életet. Ha megjelöl bennünket az Ő vére, kitárul előttünk a látóhatár. Útra kelhetünk mindannyian a számunkra megígért föld, új világ, az új élet felé.

Kicsoda tehát Jézus? Nem történelmi nagyság a mi számunkra, hanem több ennél: az élet. Nem hadvezér, nem politikus, hanem áldozat. Nem odavetett, passzív, kiszolgáltatott, hanem tudatos. Az áldozat sosem sodródó, sosem odavetett, hanem önmagát önként odaadó, aktív. Tettét maga vállalja.

Jézus Krisztus, az Isten Báránya: aki elveszi a világ bűneit.

 

"Óvakodjatok minden kapzsiságtól!" (Lk 12,15)

 

Megosztani, amim van. Vagy mindent úgy tekinteni, hogy korlátlan úr vagyok fölötte? Új és új csűröket építeni, teletölteni, aztán élvezni az életet. "Még az éjjel számon kérik lelkedet". Az evangéliumi figyelmeztetés nem fenyegetés. Egyszerű ténymegállapítás csupán. Mit viszek magammal?

Tudunk-e egyáltalán élni? Nem keverjük-e össze a lényegest és a lényegtelent? Mert ugyan ki toldhatná meg életét akár egy könyöknyivel is... Az életét meghosszabbítani senki nem tudja. Elmélyíteni azonban igenis lehetséges.

Félreértenénk az evangéliumi üzenetet, ha úgy gondolnánk, hogy akkor ne törődjünk azzal, ami itt van, ebben a világban. Igenis szükséges, hogy bánni tudjunk mindazzal, ami ránk van bízva: s ránk van bízva ez a világ, minden lehetőségével, minden értékével. S tudnunk kell megosztani, amink van. S ugyancsak félreértenénk az egészet, ha azt gondolnánk, hogy minden mindegy, úgyis meghalunk, vonuljunk ki ebből a világból és várjuk csendben a véget. Tudnunk kell elrendezni úgy az életet, hogy abban mindenki megtalálja a helyét. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy akik nélkülöznek, megkapják mindazt, amire szükségük van. Tisztelni kell az emberi személy méltóságát: egyszeri és megismételhetetlen mindenkinek az élete. S úgy tisztelem igazán, ha közösséget, szolidaritást vállalok vele, aki szükséget szenved, s megpróbálok megtenni mindent egy igazságosabb és testvériesebb világ felépítéséért. Igazságos világot kell fölépítenünk: amiben nincs hazugság és képmutatás. Testvéries világot kell fölépítenünk, amelyben felelősséget vállalunk egymás sorsáért. Olyan társadalmat, amelyben nem kerülnek hátrányos helyzetbe azok, akik fölfelé akarnak építkezni, Istenben akarnak gazdagodni az élet vállalásával, a gyermekek nevelésével, a betegekkel való törődésben, a szegények gondozásával. Olyan társadalmat kell fölépíteni, amelyben az igazi értékek érvényesülnek: az élet megbecsülése, az igazság tisztelete. Olyan társadalmat, amelyben az érték uralkodik a pillanatnyi érdek fölött. Amelyben valóban törődünk az emberrel. Ahol nem az önzés, hanem a másokért való felelősség határozza meg az életet. S ne felejtsük: minden társadalom-építés otthon kezdődik, kinek-kinek a maga családjában. Ott kezdődik minden érték-őrzés és érték-továbbadás.

Sokan habzsolva próbálnak minél több pénzhez jutni. Még többen vannak, akiknek nincs meg az, ami a mindennapi megélhetéshez szükséges. Igazságos és testvéri így ez a világ? Tudunk-e igazán élni? Vagy életünket kizárólag az anyagiak szorításában éljük? Milyen kincseket gyűjtünk? Vajon Istenben gazdagodunk-e? Vajon értelmes-e az életünk?

 

"Pedig csak egy a szükséges..." (Lk 10.42)

 

Gyakran szembeállítunk két magatartás- vagy életformát. A Márta-féle cselekvő, tevékeny életet, és a Mária-féle odafigyelő, szemlélődő életmódot. Mária a "jobbik részt" választotta, olvassuk; ebből azonban tévesen következtetünk arra, hogy Márta cselekvése helytelen és fölösleges.

A krisztusi életformához hozzátartozik a tevékenység, a másokkal való törődés, a szolgálat. Nem feledjük Jézus szavait: "amit legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek." (Mt 25.40)

A Mártához szóló figyelmeztetésből, hogy "sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges" (Lk 10.42) - tévesen következtetnénk arra, hogy az az egy, ami fontos, az Jézus szavának hallgatása. Amit pedig Márta tesz, az mellékes, az lényegtelen.

De igenis fontos, hogy amit teszünk, az fakadjon, a Jézusra irányított tekintetből, szavainak figyelmes hallgatásából az odafigyelésből fakadjon.

Kétféle kísértéssel kell szembenéznünk. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a sokféle nehéz és fárasztó, nem ritkán kínos munka elől az imádságba meneküljünk, mondván, hogy csak ez az egy a fontos. Ugyanakkor lázas tevékenységünkben már semmire sem figyelünk, s észre sem vesszük, hogy a munkánk kezd irányítani minket, nem pedig mi irányítjuk a munkánkat.

Odafigyelés és cselekvés... Szent Benedek a Regula első mondatában erre figyelmeztet: "Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait, és hajlítsd hozzá szívedet figyelmesen. Fogadd a jóságos atya intéseit készségesen és tettekkel teljesítsd." Hallgasd meg - és tettekkel teljesítsd. Keresztény életünkből egyik sem hiányozhat. Nem hiányozhat a csendes odafigyelés, a titok szemlélése, a bennünket megszólító jézusi szó készséges befogadésa. De ugyanúgy nem hiányozhat a cselekvés sem, amely hitünket igazolja, amely szeretetünket bizonyítja. Mert a hit cselekedetek nélkül halott. (Vö. Jak 2,26)

 

"Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?" (Mt 20,15)

 

Szokatlan nekünk Jézus logikája, nekünk, akik gondosan figyeljük a bérek és a teljesítmény összefüggéseit.

Nem valószínű, hogy Jézus a közgazdaságtan törvényeinek semmibe vételét kívánná meg az emberektől, amikor a különböző időben felfogadott szőlőmunkásokról beszél. Nem azt kéri tőlünk, hogy fizessünk mindenkinek ugyanannyit, teljesen függetlenül attól, hogy arányban van-e a fizetés az elvégzett munkával. Jézus biztos, hogy nem akar igazságtalan bánásmódra ösztönözni bárkit is.

Hol is voltak ezek a szőlőmunkások azelőtt? Valahol a piacon. Ténferegtek, ácsorogtak. Céltalanul, magukra hagyottan, kilátástalanul. Mert senki sem fogadta fel őket. A példázatbeli szőlősgazda kimegy, találkozik velük és elhívja őket.

Értelmet ad az életüknek.

Ami a nap végén történik, az nagyon is emberi. Zúgolódás, értetlenkedés. Mert nehéz elfogadni azt, hogy ő is, meg a másik is, meg amaz is ugyanazt kapta a munkáért. Nehéz elfogadni, ha méricskélésre, osztásra-szorzásra van berendezve az életünk. Nehéz elfogadni, ha csak teljesítménybérben vagyunk képesek gondolkodni. Ekkor nem értettük meg az evangélium igazi üzenetét.

Van itt valami, amit nem lehet mérni. Kísérletet sem szabad tenni rá, mert mérhetetlen. Az ácsorgás állapotából az értelmes munkába állítás annyit jelent, hogy a gazda kiemelte ezeket az embereket az értelmetlenségből. A céltalanságból a teljesebb életre. És ők ezt elfogadták. Mentek, beálltak, fölvették a munkát. Akkor, amikor éppen a meghívást kapták. Csak a meghívás idejében van különbség, a céljában nincs. Nem az számít, hogy ki mikor jött, hanem egyes egyedül az, hogy beállt-e arra a helyre, amit neki kijelöltek.

Kemény figyelmeztetés ez mindannyiunk számára. Ha Isten bennünket isteni mércével mér, ne mérjük mi az Istent a mi emberi mércénkkel.

S merítsünk erőt az üzenetéből: hogy sosem késő. Hogy a meghívó szót meghallani és követni lehet. Még akkor is, ha a kilencedik órában szólít meg, akkor is mehetek. Sőt - mennem kell.

Amit pedig ő adni akar, az nem fizetség, hanem valami egészen más. Fölfoghatatlan, minden értelmet fölülmúló. Amit ő nekünk adni akar: létünk értelme. A teljesebb élet.

 

"Rögtön otthagyták hálójukat és követték." (Mk 1,18)

 

A Galileai Tenger mellett járó és tanító Jézus tanítványokat gyűjt maga köré. A mennyek országának közelségéről beszél az embereknek. A hálójukat éppen vízbe vető halász-testvérek, Péter és András hallják Jézus fölszólítását: jöjjetek, kövessetek! Emberhalászokká teszlek titeket. Majd Jakab és János hallja a jézusi hívást.

A háló, a megélhetés eszköze ottmaradt. Ottmaradt az eddigi család, a hozzátartozók, a munkatársak. Valami új, valami eddig ismeretlen kezdődött számukra. Jézus követésében új világ tárult föl előttük. Egy eddig ismeretlen világ, új tanítás, amely volt pillanat, hogy követhetetlenül kemény beszédnek tűnt. Olyan tanítással találkoztak, amit nem is értettek igazán. Izrael országának helyreállítását remélték tőle. De az Ország, amiről szó volt, aminek a közelsége miatt új életet kell kezdeni, nem ebből a világból való. Nehéz lehetett ezt elfogadni és Jézus után menni Az után a Jézus után, aki azt is mondta, hogy "a rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." (Mt 8,20) Meg azt is, hogy "sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad". (Mt 16,21)

Jöjjetek utánam! - szólítja meg őket Jézus. Emberhalászokká teszlek titeket. Ott maradnak a hálók, most már gazdátlanul. A hálók: eddig ez jelentette az életet, a megélhetést. Ott maradnak a társak, akik furcsán nézhettek a távozók után. A nehéz, kockázatos, de mégis biztos megélhetést fölcserélni az ismeretlen vándorprédikátor követésével: esztelenség. És mégis mennek.

S azóta hányszor előfordul ez a világon: Jézus megszólít embereket. Vannak, akik otthagyják, ami éppen a kezük ügyében van és követik őt. Vannak, akik ránéznek, csodálkoznak, de visszafordulnak és beletemetkeznek a hálóval való bajlódásba. Vannak, akik elindulnak vele, de amikor kemény beszédnek tűnik, amit Jézus kíván, visszatérnek előző életükhöz.

Mennyire különböző emberek voltak ezek az apostolok! Más-más arcvonások, másként kérges kezek, más családok, más múlt, más tehetség. De egyek abban, hogy Jézus a meghatározó számukra. Egyek a megtapasztalásban: Jézus a világ Világossága.

Mennyire különbözőek vagyunk mi is. Egy templomi közösség, egy család, egy szerzetesi közösség tagjai. De egyek vagyunk-e abban, hogy megszólított bennünket is Jézus? Egyek vagyunk-e abban, hogy magunk mögött hagyunk hálót és bárkát és régi önmagunkat, hogy követhessük őt?

Közel van a mennyek országa. Jézus fölszólítása nem némult el. Minden nap újra ott kell hagynunk földhöz ragadt régi önmagunkat, és nyomába kell szegődnünk. Gondolhatjuk, hogy Péterről, Andrásról, Jakabról és Jánosról van szó. De egyszer csak rá kell döbbennünk: mi is szereplői vagyunk ennek a történetnek. Abban a pillanatban, amint otthagyjuk a magunk hálóját, azonnal rólunk van szó. A mi életünk teljességéről.

 

"Sok bűne bocsánatot nyer..." (Lk 7,47)

 

Jézus betér Simon farizeus házába.

Simon farizeus vendégfogadásában van valami föltűnő. Vendéget fogadni hozzátartozik az ember életéhez. Vendégül látni valakit annyit jelent, mint elfogadni azt, aki nem én vagyok, aki más. Igazodom hozzá, figyelek rá, kéréseit, kívánságait teljesítem.

Simon farizeus mintha nem a vendéget akarná megbecsülni. Jézus kijelentéseiből szemrehányás szól: lábamat nem mostad meg, csókkal nem üdvözöltél, hajamat olajjal nem kented meg... (Vö. Lk 7,44) Ami kijárt volna a vendégnek, Jézus Simontól nem kapta meg. Úgy látszik, ez az ember, ez a Simon nevű farizeus magát akarta kitűntetni azzal, hogy Jézust meghívta. Mintha magunkat látnánk az ő alakjában: ki mindenkit ismerünk, ki mindenkivel jó kapcsolatban vagyunk, - ismerőseinkkel szívesen dicsekszünk, mintha ezáltal gazdagabbak, nagyobbak, többek, híresebbek lennénk.

Jézus Simon házában nem igazi vendég, hanem egy ember maga-mutogatásának, dicsekvésének kelléke. Hiába tért be ebbe a házba, a házigazda igazából nem fogadta be őt.

Vele szemben ott van egy bűnös asszony. Nem parázna - a törvény szerint akkor már megkövezték volna. Ő megadja Jézusnak mindazt, ami a vendégnek jár. Elfogadja, befogadja Jézust.

A szabadítás igéi, a megbocsátás örömhíre azt az embert találja szíven, aki számára Jézus nem az előkelő vendég, nem a híres próféta, akinek ismeretségével dicsekedni lehet. Szabadulást az nyer, életet az kap, aki vállalva, megvallva bűnösségét, élő hittel elfogadja és befogadja őt, aki mindenkihez szívesen betér, aki ajtót nyit előtte.

Van-e bátorságunk ahhoz, hogy ezt az eseményt ne külső szemlélőként figyeljük? Ne azt nézzük, kicsoda is az ő számukra Jézus. Magunknak tegyük föl őszintén, igazén a kérdést: az én számomra kicsoda Jézus?

Nem elég hűvös tudással ismerni őt és beszélni róla. Simon farizeus is ismerte.

Hittel, reménnyel és szeretettel kell odafordulnom hozzá. Őszerinte kell formálnom az életemet, szerinte kell cselekednem, tennem kell úgy, amint az a betérő vendéghez illik. Akkor remélhetem, hogy megszólít engem is a felszabadító jézusi ige: "A hited megmentett. Menj békével!" (7,50)

 

"Te mondod, hogy király vagyok" (Jn 18,37)

 

A kenyérszaporítás után a tömeg Jézust királlyá akarja tenni. Jézus eltűnik előlük.

Pilátus megkérdi Jézust: király vagy? Mielőtt a halálba indulna, Jézus világosan kimondja: igen, király vagyok. De hozzáfűzi: "Az én országom nem ebből a világból való". (Jn 18,36)

A tömeg közakarattal, mintegy népszavazással, érdekből királlyá akarja tenni Jézust. Mert aki ingyen-kenyeret oszt, az kell királynak. Jézus királynak mondja magát: ő fölötte és kívól áll e-világ érdekein. Király ő, akihez méretik ennek a világnak minden cselekedete. Király ő, ítélőbíró, aki majd ítél élőkön és holtakon. Ő az, aki azt a mércét és értéket jelenti, amihez minden tettnek, cselekedetnek, eseménynek - még a legjelentéktelenebbnek is - igazodnia kell az ember életében.

Szent Benedek tanítványaitól azt kívánja, hogy Krisztusnak, az igaz királynak harcosai legyünk. Reguláját a háttérben áthatja az evangélium: Krisztus legyen az Úr az életünkben. Krisztust lássuk meg a betegekben, öregekben, a fiatalokban, az elöljáróban, a vándorban és jövevényben: minden emberben. Az emberek szolgálata révén áttetszővé válik az egész világ. Amikor közösségteremtő emberszolgálatunkkal jelen vagyunk, Krisztusnak, az igaz királynak a népe vagyunk és Istennek szolgálunk.

Nem mi határozzuk meg, hogy Krisztus király legyen-e vagy sem. Nem a mindennapi politika törvényszerűségei érvényesülnek itt. Nem a napi, a pillanatnyi érdek, hanem a mindennapok irdekein fölül álló, attól független érték a meghatározója az egész életnek. Jézus, aki egy lett közülünk, aki a mi sorsunkat vállalta, kívülről, felülről, a nem ebből a világból való ország értékeit jelenvalóvá téve szól bele az életünkbe. Bárcsak az ő szeretetének soha semmit elébe ne tennénk!

 

"Ti tanúi vagytok ezeknek." (Lk.24,48)

 

Félelemmel, rettegéssel állnak a tanítványok. Jézus ott van közöttük. Nézzétek a kezemet, nézzétek a lábamat! - mondja nekik. Csodálkozás és öröm töltötte el őket, - de még nem hittek. Mennyi mindennek kell végbemenni egy emberben, amíg hite élő lesz. Mennyi mindenen kell keresztülmennünk, hogy hitünk erős, kipróbált legyen. Tanúságtevő, eleven.

Mindannak, ami a történelemben végbe ment, tanúi vannak: az apostolok, az evangélisták. Vérre menő hűségig tanúskodtak: a Názáreti Jézus, aki szenvedett és meghalt - él.

Századok múltak el. Jézus közöttünk nem áll meg úgy, fizikai valóságában, mint ott, az Emmauszból visszatértek és a többiek előtt. Nem mutatja meg kezét és lábát nekünk. Nem tapinthatjuk, egy asztalhoz nem ülhetünk vele. De mégis tapasztalhatjuk, hogy emberek életét alakítja át ma is a hozzá való hűség. És a megélt, sokszor a vérig való hűséggel megélt hit összeköt bennünket a közvetlen tanúkkal, Péterrel, az emmausziakkal, a tanítványokkal.

Miről tanúskodunk mi, Jézus mai tanítványai? Amikor együtt vagyunk, valóban az Úrral való közösségről beszél az együttlétünk? Gyönge még a hitünk, mert nem tapasztaltuk meg őt? Félve, rettegve botorkálunk, vagy hittel hirdetjük, hogy ő az, akinek nevében megújul a föld?

Jézus ma is jön felénk. Lehet, hogy a mi emmauszi csüggedt utunkon már hozzánk társult, de még nem értjük az írásokat. Lehet, hogy a kenyértörés élményében már megnyílt a szemünk és felismerhettük őt. De mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy titokzatos módon újra és újra megálljon közöttünk és szóljon: Békesség nektek! Szükségünk van nekünk, félő-remegő embereknek, hogy átélhessük jelenlétét, erejét. Megtapasztalhatjuk őt társaink élő hitében. Megtapasztalhatjuk a szentségek éltető valóságában. Hitünk így erősödik. Igaz tanúi csak a találkozások kegyelme által lehetünk.

 

"Töltsétek meg a korsókat vízzel!" (Jn 2,7)

 

Mikor is történt ez az esemény? Zsivajgó tömegben, egy fiatal pár életének döntő órájában, akkor, amikor a házigazdák a megszégyenüléstől féltek. Azt is mondhatnánk: válság-helyzetben történt valami. Mária fiára mutatva szólt: "Amit mond, tegyétek..."

A nyüzsgésben, zsibongásban Jézus valóban megszólal. Nem rendkívüli, amit mond. Valami hihetetlenül egyszerű és természetes, amit kíván: "Töltsétek meg a korsókat vízzel."

Elképzelhetjük a meghökkent embereket: ilyent kívánni tőlük a lakodalom kellős közepén. Mégis ezt mondja nekik, nem mást. Töltsétek meg! És: Vízzel!

Két választásuk lehet. Vagy megtöltik, vagy nem. Ostoba kívánságnak tartják, otthagyják, okosak maradnak: s az események folytatása világos. Megszégyenült vendéglátók, kétségbeesett fiatalok, gúnyos, kárörvendő vendégek. Vagy megtöltik a korsókat vízzel. Jézus rendelkezésére állnak. Odafigyelnek rá. Meghallják és meghallgatják a szavát, s megteszik, amit mond.

Megtették.

Nem kérte, hogy híreszteljék el: elfogyott a bor - s most feltöltöttük, íme, vízzel a korsókat. A szolgáktól Jézus csupán figyelmet, szolgálatot kér. Azt a szolgálatot, amit ők képesek megtenni. Csendben, szerényen, míg közben folyik a lakodalom. S ekkor történik meg, amiről így beszél az evangélista: Ez volt Jézus első csodája.

És nem az utolsó. A történetnek, a történéseknek mindannyian részesei lehetünk. Bármennyire is benne vagyunk a zsivajban, bármennyire is elsodornak szinte az emberek, mi is ugyanígy részesei lehetünk a kánai történetnek. Ne felejtsük Mária figyelmeztetését: "Amit mond, tegyétek." És nekünk sem mond semmi rendkívülit. Tőlünk is csak annyit kér - akkor, amikor talán kilátástalannak tűnik a helyzet, mert pusztulófélben az egyetlen földünk, szétesőben népek-nemzetek, szégyenletesen lehetetlennek látszik sokfelé az emberek békés együttélése, igen-igen fogytán van az, ami az életet megnemesíthetné. Ha odafigyelünk az ő szavára, tőlünk is nagyon egyszerűt, nagyon emberit kér Jézus. Csak annyit kér: töltsük meg a korsókat - vízzel. Tegyük meg, amit mi tehetünk.

Megtettük? Megtesszük?

Az összes többi, minden más az ő műve lesz. Az Isten dicsőségére.

 

"Uram, hogy lássak!" (Lk 18,41)

 

Jézus észreveszi az embert. Azt is, aki az út szélén ül. Azt, aki be van zárva saját világába. Jézus megkérdezi tőle: mit tegyek veled? - A válasz nagyon egyszerű: Hogy lássak.

Jézus körül az emberek észreveszik, hogy valami rendkívüli dolog történik: Jézus csodáiban felismerik az Isten országának jeleit. A vakok látnak, a bénák járnak... Jézus szabadulást hoz. Kivezeti az embert önmaga bezártságából. Világot, távlatot, életet ajándékoz neki. - Érdemes megfigyelnünk az evangéliumban elbeszélt történést. A vak koldus fölfigyel Jézus közeledtére. Bátran felkiált: Dávid fia, könyörülj rajtam! Nem törődik azzal, hogy egyesek csitítják. Ő bizalommal fordul Jézushoz, akit még sosem látott, de akiről már biztos, hogy hallott. - Jézus szól: hívjátok ide. Az emberek közvetítik Jézus szavát. Szólnak a vaknak: Téged hív!-- Ami a vak és Jézus párbeszédében történik, tulajdonképpen a hit csodája. Bizalom, odafordulás, elfogadás, megajándékozás.

Mennyien vagyunk, akik úgy érezzük, életünket világtalanul, útszélre kényszerítve éljük. Be vagyunk zárva a legkülönfélébb vaksággal saját magunkba, és képtelenek vagyunk arra, hogy teljes életet éljünk. Vajon felfigyelünk-e arra, hogy mellettünk is elhalad Jézus? Vajon van-e erő bennünk, hogy sötétségünkben felkiáltsunk: Könyörülj rajtam!? Mert Jézus mindenki számára életet akar. Nem elmenni akar mellettünk, - találkozni akar velünk. Várja, hogy megszólítsuk őt, abban a helyzetben, amelyben vagyunk. Nekünk, világtalanoknak, - ő, a világnak világa. Krisztus világossága! - énekeljük a húsvéti liturgiában, magasra emelve a sötétségben a világ világosságát, Krisztust jelképező húsvéti gyertyát.

Menj, hited megmentett téged! - mondja Jézus. Hitünk: világosságunk. Tudunk-e kitörni bezártságunkból, akarunk-e felülemelkedni az útszélre kényszerítettség állapotából? Tudunk-e, akarunk-e bizalommal odafordulni Jézushoz a teljesség kívánságával: hogy lássak? Hogy ne világtalanok, hanem teljes életet élők legyünk? - Miután a vak visszanyerte látását, követte Jézust az úton. Nem elég csak odafordulni hozzá, nem elég kérni tőle, utána ragaszkodni kell hozzá, követni őt, vele, Jézussal együtt menni az úton. Amely az élet világosságára vezet.

 

"Valóban feltámadt az Úr!" (Lk 24,34)

 

Mit szólnának hozzá, ha valaki ma este beállítana egy vendégekkel zsúfolt étterembe, csendet kérne és hangosan elkiáltaná: emberek, van egy jó hírem. Krisztus él!

A názáreti Jézust meggyalázták, megkínozták. Ugyanazok az emberek kiáltották Pilátus előtt, hogy "Feszítsd meg!", akik pár nappal korábban pálmaágakat lengetve, ruháikat lába elé terítve ujjongva, hozsannát énekelve fogadták.

Az evangéliumok legmegragadóbb részletei azok a jelenetek, amelyek a Jézus föltámadásáról hírt vivőkről szólnak. Asszonyok hajnalban a sírnál, majd Péter, azután húsvétvasárnap este az emmauszi tanítványok, majd a hinni nem akaró Tamás...

Mennyien vagyunk, akik szomjazunk és éhezünk a jó hírre és az igazságra. Meg kell kérdeznünk magunktól: tudunk-e jó hírt mondani? Olyan emberek vagyunk-e, akiknek életéből az örömhír sugárzik, hogy élni érdemes? Vagy minden mindegy? Nekünk, halandó, de élni akaró embereknek mennyire szól bele az életünkbe az örömhír bizonyossága, hogy "az élet él és élni akar"? Ha komolyan vesszük, hogy az élet kincs, akkor sok mindennek másként kellene lenni az életünkben. Másként kellene lenni közösségeinkben. Országunkban. Földünkön. A "Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön!" (Mt 6,19) jézusi fölszólításnak sokkal jobban át kellene járnia mindennapjainkat. Az "ahol a kincsed, ott a szíved" (Mt 6,21) igazságának mélyebben kellene meggyökerezni életünkben. Ha a húsvéti jó hír valóban a mi kincsünk, jobban föl kellene emelnünk a szívünket.

Át kellene alakulnunk gondolkodásunk szellemében. Magunkra kellene öltenünk az új embert, aki hitünk szerint Krisztus által valóban új teremtmény. Mert mindaz, ami régi, az elmúlt.

Át kellene rendeződnie értékrendünknek. Pontosabban: kellene, hogy legyenek értékeink. Tudnunk kellene különbséget tenni lényeges és lényegtelen dolgok között. Tudnunk kellene megkülönböztetni az igazat a hamistól, a jót a rossztól. Nem a pillanatnyi érdekek uralmának kellene érvényesülni az életünkben, hanem az igazi értékeknek. De mi az igazi érték? Mindaz, ami az életet szolgálja, jó. Ami akadályozza, gátolja, pusztítja: az rossz. Nem tehetem meg mindazt, amire képes vagyok: szabadságomnak korlátjai vannak. Ezek a korlátok az életet szolgálják. A személy és a közösség életét. A család, az otthon, a haza, a nemzet életét. Nem érvényesíthetem úgy az akaratomat, hogy közben mások élete kárt szenved miatta. Minden mozdulásunknak az életet kellene szolgálni. De hol van a tisztelet az élet iránt?

Az élet törékeny. Óvjuk-e ezt a birtokunkban lévő életet? Azt az életet, amely több annál, ami látható? Nem ragadunk-e bele túlságosan is a pillanatok zűrzavarába?

Egy kiábrándult, csüggedt, reményvesztett társadalomnak szüksége van az örömhírre. Nem ígérgetésekre, hanem tettekre, tényekre, amelyek az életet szolgálják. A tetteket elsősorban nem másoktól várhatjuk: nekünk magunknak kell cselekednünk. Krisztus tanítványainak erőt adott a cselekvéshez századokon át a húsvéti örömhír: "Valóban feltámadt az Úr!"

 

"Van itt egy fiú..." (Jn 6,9)

 

A tömeg hallgatta Jézust. Elfáradtak. Az elcsigázott tömeget haza kellene engedni, hogy ennivalót vehessenek. De Jézus mondja: Ti adjatok nekik enni...

Miből? Kétszáz dénár áru kenyér sem volna elég. S akkor Fülöp szól: öt árpakenyér és két hal van itt egy fiúnál, de mi az ennyinek?

Telepítsétek le a népet! - mondja Jézus. Letelepíteni? Most mi fog történni? Lehetetlen állapot. Az apostolok érezhetik tehetetlenségüket. A nép letelepszik. A fiú a tömegből kilép, átadja az öt árpakenyeret és a két halat az apostoloknak. Ők Jézushoz viszik. Jézus megáldja, visszaadja, az apostolok szétosztják: mindnyájan esznek és jóllaknak!

Mi történt itt? Igazi válsághelyzet állt elő. S ekkor egy névtelen fiú előlép, átadja azt, amije van. Miért is lehetett nála ez az öt árpakenyér és a két hal? Biztos nem azért, hogy most odaadja. Talán apja szólt neki: fiam, hazafelé jövet vegyél halat, kenyeret. Vagy talán éppen anyja tette a tarisznyájába: útra mész, jó lesz ez még valamire, nehogy éhen maradj. De hogy másnak odaadja?

S ekkor történik a csoda. A válsághelyzetben a névtelen fiú csekélysége az apostolok közvetítésével Jézus kezében az Isten áldásával tömeget tápláló eledellé válik. Mindnyájan ettek és jóllaktak, és még maradékot is szedtek össze.

Nincs mit enniük: hányszor találkozunk ezzel a helyzettel! Éhesek az emberek, elcsigázottak, fáradtak: ilyen a világ. Táplálni kellene őket, de mivel? Nincs szinte semmink sem!

Van-e öt árpakenyerünk és két halunk? Van-e birtokunkban látszólag semmit sem érő csekélység, amit tarisznyánkban rejtegetünk? Van-e bátorság bennünk, hogy elővegyük és átadjuk: Uram, ennyi, amim van, ez mindenem! Fogadd és áldd meg!

Ha megvan bennünk a készség, hogy jelentéktelennek látszó csekélységünket átadjuk az Úrnak, ma is megtörténhet a csoda. Az elcsigázott, a válságban lévő emberek megtapasztalhatják az Isten áldását. De mire van szükség? Bátorságra, önismeretre: csak ez, amim van, csekélység, önmagában semmi. De Jézus kezében, az Isten áldásával életet tápláló, csüggedteket erősítő valósággá válik.

Van itt egy fiú, öt árpakenyérrel és két hallal...

Kész vagyok átadni csekélységemet az Úrnak?

 

"Vegyétek és egyétek..." (Mt 26,26)

 

Jézus együtt van az asztalnál a tanítványokkal. Emlékvacsorára gyűltek össze. Nem tudták a tanítványok, hogy utolsó lesz ez a vacsora, bár sejthették, hogy Jézus körül egyre feszültebbé vált a világ. Évszázadok hagyományainak megfelelően emlékezni akartak arra, hogy az Isten az Úr: az Isten a szabadító. Véget ért a szolgaság, a népet kivezette a rabságból, átkeltek a Vörös tengeren és megindultak a megígért föld, az új ország felé. Jelen volt a történelemben az Isten. Továbbadni ezt a tényt nemzedékről nemzedékre: a legszentebb kötelesség.

Jézus együtt van a tanítványokkal. A fogadkozókkal, a lobbanékony természetűekkel, a politikai messiást várókkal, akik Izrael országának visszaállítását várják. Együtt étkezik Jézus ezekkel a hús-vér emberekkel. Azokkal, akik hallották tanítását, példabeszédeit.

Együtt vannak és emlékeznek. Mert a szent szokások szerint végzett cselekmények, az előírásos étkezés összeköti a jelent a múlttal. Ugyanazt teszik, amit az akkori nagy szabadulás óta évről évre tettek a hitben testvéreik.

S ekkor Jézus valami megdöbbentőt tesz. Kijelentése hihetetlen. A kenyérre és a borra mutatva mondja: "Ez az én testem, ez az én vérem". A múlt idézésénél most nagyobb hangsúlyt kap a jövő. Jézus ezzel folytatja: "Mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában." (Mt 26,29)

Múlt és jövő sűrűsödik itt össze. Az Isten országa kap hangsúlyt, aminek eljöveteléért imádkoznak a jézusi tanítványok: Jöjjön el a te országod!

Mindannyian várjuk, hogy életünkben megvalósuljon a szabadulás. Félelmeink, sötétségünk, szolgaságaink múljanak el. Legyen nyilvánvalóvá a mi életünkben is, hogy az Isten az, aki kivezet, átvezet, felkarol, megszabadít!

Még nem valósult meg ez teljesen életünkben és a világban. De már jelen van mégis sokféle formában, ahol az igazság, a béke és az öröm, ha töredékesen is, de él az emberek között.

Mindannyian az átmenet állapotában élünk. A teljesebb szabadság, a teljesebb igazság, a teljesebb béke, az igazibb öröm vágyakozásában.

Az Úr vacsorájának kenyere és bora jelenvalóvá teszi Isten értünk szenvedett szolgájának, Krisztusnak értünk megtöretett és kiontatott testét és vérét: az ő életét. Figyelmeztet mindannyiunkat: Isten a szabadító. És fölszítja bennünk a teljesebb élet, az Isten országának vágyát.

Vegyétek és egyétek: eggyé válni ővele, Jézussal. Nem egyszerűen emlékezni őrá. Jelenvalóvá tenni az ő áldozatát és odaadó életünkkel az Isten országát megjeleníteni az emberek között, amely már elkezdődött, de még nem teljes ebben a világban. Örökséget kaptunk: őt magát. Feladatot kaptunk: az életet.