Lelki írások

Gondolatok a nagyböjti időre

Lukács 4, 1-13

 1Jézus a Szentlélektől eltelve elment a Jordántól, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult 2negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. 3Ekkor így szólt hozzá a sátán: “Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!” 4De Jézus ezt felelte: “Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” 5Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a földkerekség minden országát. 6“Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom – mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom. 7Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” 8Jézus elutasította: “Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” 9Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította és így szólt: “Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét! 10Hisz írva van: Angyalainak parancsolta felőled, hogy oltalmazzanak, és: 11Kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” 12De Jézus ezt válaszolta: “Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” 13Miután a sátán minden kísértést végbevitt, egy időre elhagyta Jézust.

Bár egész életünknek mintegy böjt-időben kellene telnie,
legalább az évnek ebben az időszakában éljük életünket úgy,
hogy jobban az Isten felé fordulunk, –
figyelmezteti Szent Benedek Atyánk az ő szerzeteseit.
Húsvéti várakozásban élünk.
Egész életünk húsvéti várakozás kell, hogy legyen.
Az “itt és most” kísértései, próbatételei közepette
nem szabad, hogy szemünk elől tévesszük a jövőt.
Mózes figyelmezteti népét a vándorlás végén,
a megígért földre való belépés előtt:
az Úr, atyáink Istene vezetett bennünket, ő hozott ki a fogságból,
ő vezetett át a pusztaság útvesztőin, s ő az, aki életet, jövőt ad nekünk.
Most Jézust látjuk a pusztában.
A puszta a próbatétel, a kísértések helye.
Ahol olyan könnyű megzavarodni.
Ahol hiányoznak az igazodási pontok.
Ahol az ember úgy érezheti, hogy teljesen magára van hagyva.
Ahol – úgy tűnik – nem vezet út sehonnan – sehová…
Találkoztam egyszer egy idős szerzetessel,
aki sokat foglalkozott a Szentírással.
Meg akarta tapasztalni személyesen is, mit jelent a puszta.
Barátaival együtt útra kelt.
Néhányan voltak csupán, papok, teológusok, –
nagyszerű terepjárókkal nekivágtak a sivatagnak,
benzint, élelmet, könyveket vittek magukkal, –
és otthagyták egy időre európai otthonukat,
hogy megtapasztalják a sivatagi hajnalt, éjszakát, napfölkeltét, –
hogy megtapasztalják, miként válik jelentéktelen ponttá az ember,
miközben a végtelenre tárul a láthatár…
Életre szóló élménnyel tértek vissza.
Miközben a pusztai tapasztalataikról szóló elmélkedő beszámolót olvastam,
eltűnődtem: kell-e nekünk a pusztába menni?
Mi történik akkor, ha maga a pusztaság költözik belénk?
Nem a költőiségével, hanem a keménységével…
Nem a csodás napfölkeltével, hanem a belső sötétséggel.
Amikor egyszerre csak úgy érzem, hogy az úttalan utak labirintusában élek.
Amikor nem tudok gondolni a megígért földre, –
arra, amely pedig mindannyiunk számára megígért valóság…
Belénk költözik a pusztaság.
Úgy látszik, az ígéret földjére bejutni másként nem lehet,
csak a pusztai vándorlást és kísértéseket megtapasztalva.
Az Isten fiainak mondanak bennünket, és hitünk szerint azok is vagyunk:
a pusztaság próbatételeit és kísértéseit nem kerülhetjük el.
Ha Isten fia vagy… halljuk mi is a kísértő hangját.
Jézus visszautasítja. Ő azért jött, hogy Isten igéjét hirdesse,
ez az élet alapja.
Azért jött, hogy uralkodás helyett szolgáljon.
Azért jött, hogy önmagát adja az emberért.
Amikor ott találjuk magunkat saját pusztaságunkban,
a kísértő szavára könnyen összezavarodnak bennünk
még azok az értékeink is,
amelyeket pedig olyan biztosan a magunkénak tudtunk.
Labirintussá válik bennünk és körülöttünk a világ.
Ki vezet át rajta? Ki vezet ki önmagunkból bennünket?
A Rómaiakhoz írott levélben olvassuk: „Jézus Krisztus az Úr”. (Fil 2,10)
A pillanatnyi érdekek pusztaságában elhomályosulnak előttünk az igazi értékek.
Nagyböjt van. Kell, hogy világossá váljék bennünk:
nem csak földi kenyérre van szükségünk, hanem Isten Igéjére is.
És minden földi hatalom szolgálatánál kimondhatatlanul fontosabb,
hogy az egyedül igaz és élő Istennek szolgáljunk egész életünkben, –
nem csak a nagyböjt folyamán.
aránytévesztéseink, melyekre oly nagy a kísértés a pusztaságban.
“Mindent neked adok, ha leborulva imádsz engem” –
halljuk a kísértő hízelgő szavát.
Jézus válasza: “Írva van: Uradat, Istenedet imádd – és csak neki szolgálj.”

Dsida Jenő versének sorait hadd idézzem:

Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
 az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül…

Majd így fejezi be a költeményt:

 Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.  (Tekintet nélkül)

Pusztaságunk egyik nagy kísértése az aránytévesztés:
hogy felcseréljük a végest és a végtelent,
a mulandót és az el nem múlót.
Istenítjük, ami véges,
és nem veszünk tudomást a végtelenről, az el nem múlóról.
Világossá kell hogy váljék számunkra:
nem csak földi kenyérre van szükségünk, hanem Isten Igéjére is.
És minden földi hatalom szolgálatánál kimondhatatlanul fontosabb,
hogy az egyedül igaz és élő Istennek szolgáljunk.
Nem csak nagyböjt napjaiban, hanem egész életünkben.

dr. Korzenszky Richárd OSB

Print Friendly

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.