Hol vagy, István Király?

Vannak napok, amikor kérdések élesebben vetődnek föl, mint máskor. Szent István király ünnepe különösen is ilyen. Kik is vagyunk mi? Mit akarunk egyáltalán? Vagyunk-e mi, vagy csak különálló egyedek laza sokasága él egymás mellett ebben a hazában?
Kereszténység és magyarság: ez a két kulcsfogalom határozza meg számomra ezt az ünnepet. Kiegészíthető még egy harmadikkal is, az európaisággal. S ekkor mindig Kodály szavai jutnak eszembe, aki azt írja: értéktelen az a magyarság, amely nem európai, és számunkra értéktelen az európaiság, ha nem magyar is egyszersmind. (Mi a magyar a zenében?)
Sokszor úgy érzem, sikerült a múltat végképp eltörölni: most már generációk nem tudják, mi az, hogy keresztény. Amikor egy műemlék templomban ezrek és ezrek hömpölyögnek, akik magyarul beszélnek, és nem tudják, kit ábrázol a szobor a jogarral és koronával, elgondolkodom: Hol vagy, István király? Mert mintha csak az volna érték, amit megvásárolhatok, de nem érték az, ha kötődöm, ha ragaszkodom múlthoz, történelemhez. Mert mintha nem is volna történelmünk: megesett velünk tatárjárás, törökdúlás és még számtalan elnyomás és gyarmatosítás, meglehetősen zavaros kép él az emberek fejében arról, hogy mi a magyar és ki a magyar. Hőseink, nagyjaink pedig legföljebb csak könyvekben léteznek, mindennapjainkat nem határozzák meg a kiemelkedő személyiségek. Miért is lennének meghatározók a hősök, ha sokak felfogása szerint elsősorban én magam létezem, magam határozom meg a sorsomat, és nem fontosak a gyökerek, csupán az, hogy kibontakoztathassam önmagamat.
Ha nincs képünk az emberről, akkor megtörténnek velünk az események. Ha nincsenek eszményeink, akkor nincs, ami felé haladjunk hétköznapjainkban. Ha gyakorlati életünkben az ember nem más, mint termelő állat, akinek addig van értéke, ameddig produktív, amíg pénzben kifejezhetően hasznos a létezése, akkor meggyőződésem szerint embertelenné formáljuk magunk körül a világot, amelyben saját magunknak sem lesz helyünk, bármennyire is úgy gondoljuk, hogy körülöttünk forog a világ.
Hol vagy, István király? – Visszatekinteni ezer évre sokak számára fölöslegesnek tűnő révedezés csupán. Pedig ne felejtsük: Szent István király egyházat és országot szervezett. Ő, aki minden tíz falunak templomot építtetett, tudta nagyon jól, hogy az ember nem egyed csupán, hanem közösségben élő lény, – az embereknek közük van egymáshoz. Szükségük van arra, hogy ne csak önmagukban álljanak meg, hanem egymásra is figyelve képesek legyenek közös ügyekért összegyűlni, cselekedni, és cselekvésüknek nem a tetszik – nem tetszik a mércéje, hanem igenis van erkölcs, van jó és rossz, van lehetőség különbséget tenni értékes és értéktelen között. Az együttélésnek szabályai vannak, – s ezeket a szabályokat Szent István a kereszténységből merítette.
Szeretnénk ma mindannyian olyan országban élni, amelyben nem csak az egyénnek, az egyéni teljesítménynek van értéke, hanem érték maga az ember, érték maga a létezés. S közben azt tapasztaljuk, hogy kiveszik ebből a társadalomból az érzék az élet titka iránt. Semmi sem szent, semmi sem állandó ebben a világban, – s főként senki sem lehet olyan, hogy föltekintsünk rá. Ha valaki tetteivel, eszméivel, eszményeivel magasabban áll, mint a hétköznapi átlag, arra nem föltekintünk, hanem minden erőnkkel megpróbáljuk lehúzni a porba vagy a sárba. Nem tudjuk elviselni, ha valaki nem a pénznek él, hanem esetleg képes önzetlenül szolgálni embert, közösséget, hazát, s mindenképpen hozzáteszem: képes szolgálni életet, képes szolgálni Istent. Gyanúsnak tekinti a közvélemény, ha közösségek jelen akarnak lenni a társadalomban, s szeretnének nem uralkodni, hanem szolgálni: azonnal gyanússá válik minden és mindenki, aki szolgálni akar.
Hányan vannak, akik nyugtalanná válnak, ha valaki Szent István országáról kezd beszélni. S nem tudnak különbséget tenni Szent István eszményei és a két világháború közötti Magyarország között. Miért van az, hogy ha valaki Szent Istvánra föltekint, azonnal gyanússá válik, hogy politikai restaurációra készül? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy a Szent István-i eszmény mindig és mindenkor az előretekintés, a jövő vállalása, a múlttól való elfordulás, de úgy, hogy a gyökereket mégis megőrizzük? Kik vagyunk mi, magyarok, egykori kalandozók, mai közép-európai emberek? Merjük-e vállalni azt, amink van: merjük-e vállalni kincseinket, kultúránkat, amely elválaszthatatlan a kereszténységtől? Nem szeretnék senkit sem megtéveszteni: nem a keresztény Magyarország képét rajzolom magam és magunk elé. Tudomásul kell vennünk, hogy Magyarországon a keresztények nincsenek úgy jelen, ahogy jelen lehetnének. Tudomásul kell vennünk, hogy a kereszténység intézményeit megnyomorították, közösségeit szétzilálták. Hosszú időre van szükség, amíg újra hatékony intézményekkel rendelkeznek majd az egyházak. A Szent István-i Magyarország nem az egyházak uralmát jelenti: de jelenti a kereszténység és európaiság eszményét számunkra, magyarok számára. Fontos tudnunk, hogy kik vagyunk: magyarok vagyunk. Fontos, hogy eszményeink legyenek: nem kevesen vannak ebben az országban, akik számára a kereszténység igazi eszmény. S vajon kinek ártana ebben az országban, ha többen volnának, akik elkötelezetten mernék vállalni az életet: az emberek szolgálatát, a gyermeket, a nevelés ügyét? Mintha hagynánk, hogy a pénz uralkodjon életünkben és gondolkodásvilágunkban, s hagyjuk, hogy kivesszen hétköznapjainkból a teljesebb, emberibb élet eszménye.
Sok családban ma is keresztet rajzolnak a kenyérre, mielőtt megszegik. Szent a kenyér, mert nem csak fizikai táplálék: jelképe a közösségnek, az együvé tartozásnak, s a keresztények számára jelképe a Krisztushoz való tartozásnak is.
Szent István ünnepén lelkiismeretvizsgálatot kell tartania mindenkinek, aki igazán magyarként akar élni határainkon innen és túl. Van-e bennünk elszántság, ész, erő, s szent akarat, hogy fölszabaduljunk idegen szellemi elnyomás alól? Merünk-e azok lenni, akik vagyunk, vagy inkább sodródunk, ahogy a politikai széljárás sodor minket? Vagyunk-e képesek alakítani közös ügyeinket? Vagy egyszerűen arra ítéljük magunkat, hogy idegenné váljunk saját hazánkban?
Szent István nagyon fontosnak tartotta, hogy tudjunk együtt élni a másként gondolkodókkal, a más nyelvűekkel, az idegenekkel. A “kirekesztés” gondolata föl sem merült az ő gondolatvilágában. Hol vagy, István király? – Hol vagyunk mi, magyarok? Vagyunk-e még keresztények Magyarországon? Keresztények: krisztusi szellemiségűek, akik képesek kell hogy legyünk nem széthúzást, hanem összetartozást megjeleníteni egy szétesőben lévő társadalomban? Hol vannak a keresztények, akik felelősen gondolkodnak és cselekszenek, akik egységet teremtenek?
Országunkat műemlék-romok sokasága jellemzi. A régi dicsőség, a régi hősies törekvések évszázados emlékei. Vajon tudunk-e, akarunk-e most építeni, miként évszázadokkal ezelőtt őseink újra és újra, minden történelmi megrázkódtatás és pusztulás után építettek? Tudunk-e, akarunk-e építeni határozott tervek szerint? Házat, hazát csak konkrét tervek szerint lehet felépíteni. Hol vannak ma azok a személyiségek, akikre föltekinthetünk? Vagy akarunk-e egyáltalán föltekinteni?
Szent István király ünnepe ilyen gondolatokat indít meg sokakban. De vajon készek vagyunk-e a fölismert igazság szerint cselekedni? Vagy hagyjuk, hogy játékszerévé váljunk történelmi viharoknak?
Ha nincs világos képünk az emberről, aki életét közösségben élheti emberként, akkor sodródni fogunk tovább. Ha hagyjuk, hogy csak ismereteink legyenek a világ egy-egy szeletéről, s ha nem óhajtunk tudomást venni az összefüggésekről, akkor pusztulásunk megállíthatatlan. De ha rádöbbenünk arra, hogy részei, felelős részei vagyunk ennek a világ-egyetemnek, akkor nem veszett még el semmi. Mert “reánk bízatott az élet”. S nem felejthetjük, hogy mindenki, de mindenki hadviselő. Meg kell vívnia mindenkinek a saját környezetében a harcot, a maga kemény harcát a jobbért, a szebbért, az emberibb életért. Nem szabad megelégednünk, beletörődnünk abba, ami éppen van. Felül kell emelkednünk önző érdekeken, és újra kell építeni országot és életet. Nem restaurálva a történelmet. Hanem az élet örök eszményei alapján újra felépítve házat, hazát, családot, közösséget, országot – életet.